Tegnap ott hagytam abba, hogy egy A/4-es papírlapon helyet kerestem a nyilvánosság fórumainak. A hátoldalára toloncoltam olyan szerkesztőségeket, amelyek tavaly kevés jó mondattal vétették észre magukat. Azon tűnődöm, vajon kik kerüljenek a második oldalról előre. S főleg, hogy miért éppen ők.

A Magyar Hírlap a társadalmi kiegyezés terméke. A múlt század hatvanas éveiben alapították, és visszahozta a nyilvánosságba azokat az újságírókat, akiket az ötvenes évek legelején Rákosiék távolítottak el a sajtóból. A rendszerváltás után liberális újság lett, majd egy milliárdos azt ígérte, hogy megtartja az értékeit. Ez olyannyira sikerült neki, hogy 2020-ban a jó mondatok hiánya miatt száműztem a hátsó oldalra. Tavalyi termése 19 figyelemre méltó gondolat lett. Ez a naponta megjelenő újságok és portálok mezőnyében közepes teljesítmény ugyan, arra azonban elég, hogy a Magyar Nemzettel együtt reprezentálja a kormánypárti újságírást.

Ugyancsak az első oldalra szánom az ismeretlenség homályból érkezett Partizánt. Tavaly még egy számjegyű kiemelésre érdemes mondatot hallottam benne, ám a Gulyás Márton körül tömörülő újságírók olyan szellemi műhelyt hoztak létre, melyben két számjegyű mondatra számíthatunk az idén. S mert szűkebbre vettem a betűk nagyságát, hogy több orgánum neve férjen el, az első oldalon maradt még hely három blogger számára is. Domokos Lajos, Rab László és Szele Tamás tavaly feltűnően jó mondatokkal szerencséltették az igényes olvasókat.

A Domokos-féle Bekiáltás egy szláv ügyekben járatos publicista megnyilvánulásait tartalmazza, aki kamatoztatja a válságkommunikációban és az újságíró-képzésben szerzett tapasztalatait is. Rab László érdes humorral csipkedi az Orbán-rendszert, sokan az ő szürreális jegyzetei miatt olvassák vasárnaponként a VárosiKurír.hu nevű portált. Szele Tamás pedig abból próbál megélni több-kevesebb sikerrel, hogy két blogot magas színvonalon működtet. A Forgókínpadot és a Zónapörköltet, ráadásul egy harmadikba is bedolgozik. Egyszemélyes vállalkozásaikból tavaly 12-12 okfejtést mentettem át a Lefülelt mondatok című heti összeállításba.

Ha minden hónapra jutott egy szállóige-gyanús gondolatuk, akkor kínos néhány újságírók tucatjait foglalkoztató szerkesztőségnek, hogy képtelenek voltak lépést tartani velük. 

Tíz mondat a mondatról

A cél az, hogy az általam kiejtett mondatokat senki el ne felejthesse többé. (Bessenyei Ferenc színész, Magyar Hírlap, 1994. február 10.)

Komoly író csak élő mondattal dolgozik, olyan, mint a jó szakács. (Esterházy Péter író, 168 Óra, 1996. március 19.)

A félbehagyott mondat utalhat a kimondhatatlanra. (Darvasi László író, Délmagyarország, 2003. július 2.)

Szinte minden mondat kétértelmű, kivéve persze az egyértelműeket. (Zappe László újságíró, Népszabadság, 2005. január 22.)

A komolytalan mondatot nem szabad komolyan venni. (Ungvári Tamás művelődéstörténész, ATV, 2012. február 15.)

A leghosszabb mondat végére is illik pontot tenni. (Dalos György író, Mozgó Világ, 2012/11.)

A szövegeink sok kézen mennek keresztül, aztán megjárják a színészeket. Kicsontosodnak a mondatok. (Mohácsi János rendező, Népszava, 2013. március 2.)

Nem kívánok többet elérni a mondataimmal, mint amit nálam elértek a nagyok. (Konrád György író, Hetek, 2013. április 6.)

Mondatot görbíteni olyan, mint világot hajlítani, kalapálni a létet. (Grecsó Krisztián író, Vasárnapi Hírek, 2017. május 13.)

Nekem azokat a mondatokat köszönhetik a nézők, amelyek nem hangzanak el. (Enyedi Éva dramaturg, Klubrádió, 2021. január 15.)