Idestova esztendeje zajlik egy játék a fészbukos üzenőfalamon. Naponta fölteszek két vagy három szállóige-gyanús mondatot, és a digitális ismerősök szavazhatnak rájuk. Az a benyomásom, hogy nem mindegyik van tisztában a játék céljával. Elmagyarázom.

Egy kiadó felajánlotta, hogy a rendszerváltás óta összegyűjtött szállóigékből válasszak ki ötszázat az ismert emberek szellemi tárházából. Az ötletet átformáltam. Megelégszem 365 mondattal, amelyek tükrözik egy képzeletbeli év hangulatot. Remélhetőleg kirajzolódik belőlük a legutóbbi három évtized közérzete is. Minden napra azt a szállóigét válogatom majd a kötetbe, amelyik elnyeri a digitális ismerősök tetszését. Néhány példa a legutóbbi napokban elvégzett közös munkáról.

December 6-án látott napvilágot Lengyel László kijelentése: „Magyarországon a válságkezelés is válságban van.” Eredetileg 2008-ban jelent meg, és a közgazdász-politológus a gazdasági világválságot jellemezte, amelyet a Gyurcsány-kormány ügyetlenül kezelt. A jelek arra utalnak, hogy e másodlagos jelentés már lekopott róla. 2021-ben, a covidos negyedik hullám kellős közepén inkább azt sejteti, hogy a koronavírus-válságot politikai célokra hasznosítja az Orbán-kormány.

Ez olyannyira foglalkoztatja a digitális ismerősöket, hogy 13 szavazattal többet kapott tőlük, mint Kern András időtlen szállóigéje, a következtetés szempontjából mindegy is, hogy melyik évből: „Ami jó, az sosem fárasztó.” Természetesen tudomásul veszem a szerkesztőtársak döntését. Érdekesebb a helyzet a tegnap föltett mondatokkal. Eddig 17 szavazatot kapott Majtényi László alkotmányjogász, aki egy jogi szaklapban így fogalmazott: „Olyan világban élünk, melyben az állam átláthatatlanabb, a polgár pedig átláthatóbb.”

A jogtudós 2001-ben aligha tudta, hogy figyelemre méltó, bár elvont gondolatában két évtizeddel később az Orbán-kormány elhallgatott információira és lehallgatott állampolgáraira ismerhetünk. A digitális ismerősök azzal honorálták, hogy kettővel több szavazatot adtak neki, mint Kabos László örökbecsű mondásának 1994-ből, miszerint „Ha csak a szép nők mennének férjhez, kihalna az emberiség.” A komikus abból élt, hogy figyelte a közönség rezdüléseit. A színpadon addig csiszolgatta a mondatait, amíg tapsot nem váltott ki velük.

A két gondolat közti harc még nem dőlt el. Azon tűnődöm, vajon melyik hatna jobban az évelő könyvben. Egyébként pedig várom a szerkesztőtársak végleges döntését.