A Múlt és Jövő című könyvkiadó és folyóirat egyszemélyes intézmény. Egy zsidóságát vállaló magyar író figyelemre méltó életműve. Kőbányai János nekrológban akart megemlékezni a nemrégiben elhunyt filozófusról, történészről, publicistáról és politikusról, megakadt azonban. Fölfedezett egy ellentmondást, amelyet a Wikipédia segítségével nem tudott feloldani.

Az a benyomásom, hogy az Orbán-rendszerbe egyre inkább beágyazódott Hankiss Ágnesnél szellemesebben kevesen jellemezték a rendszerváltás utáni közéletet. Ezt találta mondani 1997. július 6-án, a Magyar Televízió képernyőjén: „Nagyobb szégyen, ha egy politikusnak III/III-as kartonja van, mintha szeretője.” Hajdani pályatársa, Kőbányai János szerint jócskán elkanyarodtak az útjaik, most mégse képes úgy búcsúzni tőle, mint szellemi ellenfelétől. Mert van valami, melyet nekünk, a hetven körüli nemzedéktársaknak meg kéne emésztenünk, hogy aztán elmagyarázhassuk a nyilvánosság fórumain. Csakhogy a szócikkek annyira személytelenek, hevenyészettek, szedett-vedettek, hogy nem kényszerítenek bennünket a szembenézésre.

Igaza van, e képet mégis úgy árnyalnám, hogy az általam gyakran használt német és kevésbé gyakran, de használt angol Wikipedia-szócikkek hitelesebbnek hatnak, mint a magyarok. Ráadásul van még egy mozzanat, amely megnehezíti, hogy az elhunyttól való búcsúzás műfaja a virágkorát élhesse. A hagyományos (papír alapú) sajtóra ugyanis még jellemző volt a nekrológ. Ha mondjuk az Élet és Irodalom múlt századi évfolyamait lapozom, akkor a nekrológokból megismerhetőek a Kádár-kor figurái, talán még a folyamatai is. Esetleg épp azért, mert akkor még nem volt világháló és Wikipédia? A nekrológ mintha a digitális sajtó kibontakozásával szorult volna ki a nyilvánosságból.

Félő, hogy leginkább anyagi okból. A gazdaságosságra törekvő kiadóhivatalok megszüntették a külsős honoráriumkeretet, és a szabadfoglalkozású írók-közírók úgy estek el a portréban rejlő korrajz lehetőségétől, hogy a szerkesztőség egyik munkatársa a Wikipédia-szócikkből átmásol néhány lapos információt, és könnyű kézzel rittyent egy cikkecskét. Ezzel magyarázható, hogy az úgynevezett nekrológok egy kaptafára készülnek. A Hankiss Ágnesról megjelentek például kísértetiesen hasonlítanak egymásra a kormánypárti és az ellenzéki sajtóban. Holott akár az is kirajzolódhatott volna belőlük, hogy egy magyar értelmiségi miként lett liberálisból illiberális.