A történettudományi intézet első emeletén, a folyosó végén balra nyíló helyiséget neveztük némi szépítéssel szobának. Háromszor háromméternyi lehetett, kilenc négyzetméteren osztozkodtunk öten, gyakornok és segédmunkatársak. Szerencsére csak hétfőn és pénteken, a két intézeti napon  jöttünk össze. Megbeszéltük, hogy mire jutottunk a levéltárban, a kézirattárban, ahol céduláztunk a Kossuth-díjas történészek következő könyvéhez. Majd beültünk az akadémiai vagy a parlamenti könyvtárba, hogy végignézzük a Der Spiegel, a Die Zeit, a Frankfurter Allgemeine Zeitung és a Neue Zürcher Zeitung legfrissebb számait.

Aztán eltelt néhány évtized, és 2014-ben a hajdani Gyerekszobából Boros Zsuzsa halt ki először. Az ELTE jogi karáról docensként ment nyugdíjba. Tegnap pedig érkezett a hír, hogy elhunyt Gergely András is. Professzorként ment nyugdíjba, témakörének a XIX. század második felét választotta. Szabad György tanítványa volt, és amikor fölfedezője az országgyűlés elnöke lett, Andris nagykövetként képviselte Magyarországot Dél-Afrikában, majd Hollandiában is. Közben pedig tanított, és tekintélyes életművet hagyott hátra. Ha összefutottunk valahol, jókat beszélgettünk.

Nagy Jóska szintén Szabad-tanítvány volt, és szintén a rendszerváltás utáni diplomáciában vétette észre magát. Néhányszor találkoztunk, megmaradt a magával ragadó mesélőkéje, de az utóbbi években eltűnt a szemem elől. Csurdi Sándor Ránki György tanítványa volt, és hozzám hasonlóan a sajtótörténet iránt érdeklődött. A rendszerváltásnál az ő útja is elkanyarodott, mert a Petrasovits Anna-féle szociáldemokrata párt sajtófőnöke lett. Nemrégiben telefonon beszéltem vele, Budapest egyik peremkerületéből válaszolt. Egyébként engem is Ránki professzor vitt be a történettudományi intézetbe.

Amikor a múlt század hetvenes éveiben az ÉS utolsó oldalán riport jelent meg a Gyerekszobáról, én voltam a „dendi”, aki öltönyben meg nyakkendőben járt, és rádiókritikákat írt egy ifjúsági hetilapba. Ez megfelel a valóságnak. A Magyar Ifjúságtól 150 forintot kaptam egy kritikáért, és e honoráriumokból egészítettem ki az 1400 foríntnyi fizetést. Későbbi sorsom alakulását a legpontosabban Gergely András jellemezte. Egyszer azt fejtegette, hogy a történészek között a legjobb újságíró vagyok, az újságírók között pedig a legjobb történész. Szavaiból kiérzem a csipetnyi iróniát, mégis megtiszteltetésnek veszem. Abban reménykedem, hogy a Gyerekszoba immár hetven fölötti lakóiról én írhatom meg a többi nekrológot is.