A jegyzetem március 15-én jelent meg egy kolozsvári újságíróról. Bárdos B. Arthur 1956-ban részt vett a Petőfi Sándor utolsó két napját feltáró expedícióban, és különböző helyzetekben ő helyesítette a költőt. A bejegyzést átvette az Újnépszabadság.com, sőt Kereszty András főszerkesztő egy fényképpel is kiegészítette. Nem ismertem rá öreg barátomra.

Kiderült, hogy András a múlt század hetvenes éveiben. washingtoni tudósítóként megismert néhány személyiséget az amerikai magyar emigrációból, köztük Bárdos Artúrt, a neves színigazgatót is. Elmeséltem neki, hogy az én Bárdosomat a nyugati emigrációban megjelenő magyar folyóiratok szerkesztői figyelmeztették: a másik Bárdos is szokott közölni náluk. A fiatalabbik ekkor tett egy B betűt a vezeték- és a keresztneve közé. Kereszty kolléga kicserélte a fényképet, helyére egy Bárdos B. Arthur-kötet borítója került. Festőállvány, rajta hatalmas papír kifeszítve. Várja, hogy a grafikus fölvázolja az alkotást. Középütt azonban szakadás, a tépett lyukban sovány, bajszos férfiarc. Talán Jézus a keresztfán, márczius idusán azonban inkább Petőfire hasonlít.

Ezen tűnődve tolult föl emlékezetem mélyéről, hogy 2011-ben bekövetkezett halála előtt néhány hónappal üldögéltünk páran B. dortmundi lakásában. Vacsora közben szóba hozta, hogy első magyarországi verseskötetében, az 1989-es Csöndes leszámolásban szembenézett a múltjával. Mit szólnék hozzá, ha az életművét betetőzné egy válogatással? Helyeseltem, mire valaki megrúgta a bokámat. Éva, a felesége ült szemben, aki kedvesen megkért, hogy kísérjem ki a konyhába. Elmondta, hogy a Csöndes leszámolás nyomdaköltségét a konyhapénzből pengette ki. Most olyan helyzetben vannak, hogy nem bírná összespórolni a válogatott kötetre valót. Helyre kéne hozni az elszólást.

Miközben bevittük a második fogást, eszembe jutott, hogy délután körülnéztem a házi könyvtárban. Egy 1950-es antológiában fölfedeztem Arthur néhány korai versét. Amidőn ismét szóba hozta a válogatást, változatlanul helyeseltem a szándékát, az indoklás azonban elgondolkoztatta. Akkor lesz hiteles az összeállítás - fejtegettem -, ha felvillantja az utat az agitkáktól az emigrációban kiforrott honvágy-versekig. Akárcsak nálunk, Romániában is láncos kutyának nevezték, az amerikai imperializmus zsoldosának tekintették a jugoszláv állam vezetőjét. Idéztem a róla írott vers refrénjét: „Titóra", "bitóra”. Sikerült megőrizni Éva konyhapénzét.