D. Magyari Imre literátus újságíró. Debreceni fiú, alighanem ezért különbözteti meg magát egy d betűvel a többi Magyari Imrétől. Az egyetemen ismerkedtünk meg, aztán a fővárosba kerültünk, és szerkesztőként gondoztam a kéziratait. Kiderült, hogy írószemmel látja a világot, ráadásul jó műfordító, a német kultúra (és Bécs) szerelmese. Fogalmam sincs, hogy négyévenként melyik pártra szavaz, most azonban a szívemből beszélt.

Ma hajnalban ezt írta a közösségi üzenőfalára: „Nem tud olyan magas lenni a fertőzöttek és a halottak száma, hogy kormánypárti és ellenzéki politikusaink elszakadjanak egymás alpári gyalázásától.” Az alpári jelzőről lebeszéltem volna, ezt ugyanis feltételezi a gyalázkodás fogalma, ami viszont a mondandóját illeti, csakugyan rossz nézni, hallgatni, hogy a gyurcsányozó vagy orbánozó politikusok kigyót-békát kiabálnak egymásra. Nehéz persze eldönteni, hogy választott képviselőink csupán ennyire képesek, és a lényegüket adják, vagy inkább csak szerepet játszanak. Mintha egy évvel az országgyűlési választás előtt belefeledkeztek volna a nem hivatalos kampányba, és lebutított üzenetekkel bombázzák a médiafogyasztó választópolgárokat.

Az a benyomásom, hogy a kormánypárti politikusok túl vannak ama határon, amikor még visszailleszkedhetnének a maguk mögött hagyott polgári demokráciába. Már csak kormányon érezhetik biztonságban magukat, az ellenzékiség helyett az igazságszolgáltatás várja őket. Az ellenzéki politikusok számára más a tét. Amíg országunk az Európai Unió tagja, mindig lesz egy mezsgye a számukra, mely ellenzéki politizálgatásnak nevezhető. Néhány éve még úgy véltem, hogy jó pénzért érzik rosszul magukat a Parlamentben. Amióta azonban politikai ellenfeleikkel együtt megszavazták a fizetésemelésüket, és ezzel párhuzamosan beszűkültek a megszólalási lehetőségeik, egyre jobb pénzért érzik egyre rosszabbul magukat.

Ahogy elnézem, nincs ellenükre, ha a koronavírus-járvány elhibázott kezelése után, jövő tavasszal esetleg kormányváltás következik be. Mégis tartok attól, hogy akkor sem esnek kétségbe, ha „csak” Orbánék kétharmadát akadályozzák meg. Az immár nettóban milliós jövedelem kárpótolja őket a mi rossz közérzetünkért. E bejegyzés után van egy összeállítás, amelyből kiviláglik, hogy néhány közéleti személyiség miként vélekedik a kormányról és az ellenzékről. E sorok írója például úgy, hogy olyan országban élünk, ahol a kormány hazudik, az ellenzék pedig összevissza beszél.  

Tíz mondat a kormányról és az ellenzékről

Hatalmas dolognak tartom, hogy az Orbán-kormánynak nem kell egyezkednie az ellenzékkel, és kényszerű kompromisszumokat kötnie. (Boross Péter volt miniszterelnök, Magyar Nemzet, 2010. június 5.)

Minden idők legkeményebben konfrontálódó kormányával szemben minden idők legpuhább ellenzéke ül. (Tamás Ervin újságíró, Népszabadság, 2011. december 13.)

Szedett-vedett kormánynak szedett-vedett ellenzéke van. (Hont András újságíró, Hírszerző.hu, 2012. január 5.)

Az Orbán-kormányt bárki pacallá verhetné a 2014-es választásokon, kivéve az ellenzéket. (Majtényi László alkotmányjogász, Mozgó Világ, 2013/április)

Ez a kormány nem totalitárius, hanem hegemón hajlamú, hagy egy margót az ellenzéknek. (Konrád György író, Magyar Narancs, 2013. augusztus 15.)

A magyar választók egyértelművé tették: nem kormányt akartak váltani április 8-án, hanem ellenzéket. (Kész Zoltán volt országgyűlési képviselő, Népszava, 2018. július 27.)

A kormány az NB I-ben focizik, az ellenzék megye kettőben. (Naszádos Zsófia és Prinz Dániel Momentum-politikusok, 24.hu, 2019. december 23.)

A kormány és az ellenzék közös karanténban köhög egymásra. (Dalos György író, Mozgó Világ, 2020/5.)

A kormány cselekszik, az ellenzék kritizál. (Fodor Gábor liberális politikus, Hír TV, 2021. március 10.)

A kormány cselekszik, az ellenzék beszél. (G. Fodor Gábor politológus, Hír TV, 2021. március 10.)