Futólag már említettem a Borgen című tévésorozatot. Akkor még „csak” húsz részt láttam belőle, most már túl vagyok a harmincadikon is. Az alkotói készülnek a negyedik szériára. Ott veszik föl a fonalat, hogy a főszereplő mit csinált a koalíciós kormány második embereként, külügyminiszterként.

Akik látták a teleregényt, A kijelölt túlélő című amerikai sorozathoz hasonlították. Abban is véletlenül lett Kiefer Sutherland az Egyesült Államok elnöke, ebben szintén véletlen segítette a miniszterelnöki székbe Sidse Babette Knudsent. Az a szövevényes történet a washingtoni Fehér Házban játszódik, ez a koppenhágai Christianborg-palotában. Az rengeteg pénzbe került, ez annak töredékébe. S mert a dán színészek nem rosszabbak az amerikai profiknál, a sorozatot világszerte nézhetőnek és elgondolkoztatónak tartják. A címben föltett kérdésre tehát az a válaszom, hogy egy 43 ezer négyzetkilométernyi, öt és félmilliós ország is készíthet figyelemre méltó sorozatot. A siker nemcsak a pénzen múlik. Azon is, miként nyúlnak a témához.

Az a benyomásom, hogy a dán politikusok nem különbek a mieinknél. Marakodnak a koncért, azért a fránya hatalomért. A feszültség talán még nagyobb is, mert a Borgen rövidítésű palotában össze vannak zárva. Együtt mindhárom hatalmi ág, és hordozói kerülgetik egymást a zegzugos folyosókon. Kénytelenek tudomásul venni, hogy a hatalomgyakorlás a kompromisszumok művészete, ezért nem is azon törik a fejüket, miként szerezhetnék meg az abszolút hatalmat. Ez náluk a történelmi hagyományok miatt lehetetlen, ráadásul a politikát sokkal több nő csinálja, mint nálunk. Adottságuk a megegyezésre lehetőséget teremt arra, hogy a másik politikusban nem ellenséget látnak, hanem lehetséges koalíciós társat.

A Dánia jegyeit magán viselő képzeletbeli országban a hajdani miniszterelnök asszony úgy tér vissza a nagypolitikába, hogy felismeri: egykori pártja jobbra tolódott, és légüres tér keletkezett a mezőny közepén. A harmadik tíz rész azzal fejeződik be, hogy új pártjának fölajánlják a miniszterelnöki széket. Ez megkoronázná az ambiciózus hölgy pályafutását, némi töprengés után mégis megelégszik a külügyminiszteri beosztással. Csak kiegyenlítő szerepet játszhatna ugyanis két nagy párt között. Kérdés persze, hogy a hétévnyi kihagyás után forgatandó negyedik tíz részben megerősödik-e majd. Addig is elképzelem, vajon hasonló helyzetben a miniszterelnökünk beérné-e egy koalíciós kormány külügyminiszteri székével.