Tegnap is megvettem, mint idestova harminc év óta majd’ mindig. Bár mostanában szívom a fogam, sokallom érte a 690 forintot. Különösen úgy, hogy amit tőlem igényel a kiadóhivatal, abból nem fizeti ki a cikkírókat. Az egyik volt főszerkesztő-helyettes már végrehajtást is kért ellene. Az új főszerkesztő hiába írta a fészbukos üzenőfalára, hogy megkezdődött a törlesztés, a bejegyzése nyomán több külső szerző is jelentkezett - az egyik például Erdélyből -, hogy nekik is tartozik a cég.

A helyzet akkor is kínos, ha Rózsa Péter csak a jelenlegi tartalomért felel. (Meg azért persze, hogy a munkatársai időben megkapják a fizetésüket, a külső szerzők pedig a honoráriumot.) A jelek ugyanis arra utalnak, hogy nem jött be a váltás. A kiadó - egy nyugat-európai vallási közösség, amelynek kinyújtott keze a Köves Slomó-féle zsidó szervezet - vagy elszámolta magát pénzügyileg, vagy úgy döntött, hogy a hetilapot éhkoppon kell tartani. A következmények szempontjából mindegy is. Egy patinás szerkesztőség évek óta vergődik. Ebben a helyzetben meglepő az új főszerkesztő bejelentése, hogy készül az új dizájn. Először talán a régi adósságokat kéne törleszteni, és utána gondolkodni a megújításon. Ha már a sóher kiadó „jóvoltából” nem megy egyszerre.

Ezzel együtt mégis az a benyomásom, hogy az új főszerkesztő szakított az elődje múzeumi szemléletével. Úgy próbál gerincet kölcsönözni egy-egy számnak, hogy a lapjából ne szoruljanak ki a literátus újságírók. Ne szoruljon ki az a könnyed, oldott hangvétel, amely az alapítók (Mester Ákos és Bölcs István idején) rövid jegyzetekben nyilvánult meg. A gazdasági riportokat és politikai interjúkat csípős glosszák és hangulatos tárcák ellensúlyozták. A legújabb évfolyam egy-egy számában ezt látom fel-felcsillanni, noha még nem vált a megújított 168 Óra védjegyévé. De ha már megemlítettem a hetilap nevét, hadd jegyezzem meg, hogy Rózsa Péter a fészbukos bejegyzésben kétszer is 168 órának írta a 168 Órát.

Régi motoros a szakmában, eszem ágában sincs kioktatni, ezért inkább úgy értelmezem a helyzetet, hogy a hetilap elődje egy azonos nevű rádióműsor volt, amely kis ó-val íratta magát. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy az alapítók azzal különböztették meg újságjukat a hajdani műsoruktól, hogy a név második tagját úgy írták, ahogy a papír alapú sajtóban illik. Lehetséges persze, hogy ez téves magyarázat, egy azonban biztos: a 168 Óra című hetilapban az ó már nagy kezdőbetűvel írandó.