Tegnapi bejegyzésem az álnevekről figyelemre méltó visszhangot váltott ki a fészbukos ismerősök körében. Marik Sándor, a nyíregyházi Kelet-Magyarország nyugalmazott főszerkesztő-helyettese nem értette, hogy ha valaki mögött több évtizedes újságírói teljesítmény van, akkor a digitális sajtóban miért használ álnevet.

Válaszolt neki a bejegyzésben említett kolleginánk, Mikulás Anna. Kifejtette, hogy hajdan megélhetési okból írt kozmetikumokról cikkeket a tini olvasóknak. Szakmai múltjához nem illett a kenyérkereset eme formája, azóta digitális hozzászólóként is használja a vezeték- és keresztnevéből fabrikált álnevet. Erre reagált egyik kedves tanítványom, Dolhai József. Szerinte az újságíró „Lehet, hogy az álnév mögött adhatja igazán önmagát. Például Diurnus.” Két és fél éve meghalt barátom, Bodor Pál nem azért írt álnéven, mert önmagát akarta adni. Így védelmezte Bukarestben rekedt lányát.

Pali 1983-ban keresett föl szerkesztőségi szobámban. Kezében nejlonszatyor, benne egy csíkos pizsama, egy fogkefe és két doboz gyógyszer. Néhány hónap múlva csatlakozott hozzá a felesége, Júlia is, és a Bodor-házaspár a mellettem lévő szobában lakott Érden, a Lapkiadó Vállalat vendégházában. Fiuk, Palika akkoriban már Magyarországon élt, a lányuk, Johanna viszont érettségi előtt állt. Ezért maradt hátra, a román fővárosban. Apjuk kenyérkereseti okból vállalt rovatot a Magyar Nemzetnél, és a túsz lánya miatt keresett álnevet magának.

Mintaképe, a két világháború közti Erdély egyik legismertebb publicistája, Krenner Miklós nyomán a Spectatort (megfigyelőt) választotta volna. Lebeszélték róla. Ha jól tudom, egyik kollégája, Antal Gábor találta neki a Diurnust, az ugyancsak latin eredetű álnevet, amely naponkéntit jelent. Bodor Pál napi jegyzeteivel vált az egyik leghatásosabb magyarországi véleményformálóvá. Lánya két év múlva, egy névházasság révén jutott el a szüleihez. Pali a megérkezése után is megtartotta az álnevet, amelyet az olvasók megkedveltek.

E szívszorító történetből Nem baj, ha megértem címmel regényt írt Bodor Johanna. 2014-ben látott napvilágot a Magvetőnél, azóta több kiadásban jelent meg, és idegen nyelvekre is lefordították. Alighanem azért, mert kirajzolódik belőle a Ceausescu-rendszer. Ezen belül is a bukaresti közérzet, leginkább a román fővárosban dolgozó magyar értelmiségiek hangulata. Tanúsíthatom, hogy a regény szerzőjére büszke volt az apja.