Eddig nem volt fontos, hogy a nyilvánosság orrára kössem: önként maradtam le a tévésorozatokról. Amióta azonban a kereskedelmi televíziók negyedóránként hirdetésekkel szakítják meg, nem nézem őket. Előfizetek inkább a HBO-ra, mely többnyire tartalmas sorozatokat sugároz, ráadásul nem zökkent ki a szereplőkkel való azonosulásból. Most mégis történt valami, ami azt sejteti, hogy nincs menekvés a reklám elől.

Munkámhoz tartozik, hogy hetente végigböngészem a megyei napilapokat. Elég egyhangú tevékenység, amíg szembe ötlenek a figyelemre méltó cikkek. A másfél-két órákat azzal próbálom áthidalni, hogy háttérzenére fanyalodom. A világhálóról ugyanis ama zenekarok koncertfelvételei választhatók ki, amelyeket annak idején, országunk elzártsága és technikai elmaradottsága miatt nem hallgathattam meg. Blues-rajongó barátom például Jerry Garcia énekét és gitárjátékát ajánlotta, meg a Delta-Cross Band-et, Billy Cross kitűnő zenekarát. Mindketten arról váltak ismertté, hogy szívesen vették elő a könnyűzene klasszikus számait, amelyeket jellegzetesen hangszereltek és adtak elő.

Érdekesebbnél érdekesebb értelmezéseknek lehettem fültanúja - a tévésorozatok után már nem is annyira meglepő körülmények közepette. Miközben hallgattam a Roll Over Beethoven, az It’s Too Late és az It Hurts Me Too Garcia-féle változatát, illetve megint csak az It Hurts Me Too, továbbá a Key To The Highway, a Night Life és a Dust My Broom Cross-féle verzióját, a megszokottól eltérő hangzások között magyar szavak ütötték meg a fülemet. Alvászavarra ajánlottak speciális paplant, hüvelyszárazságra kenőcsöt, hasmenésre csöppentős szert, szúnyoggyérítéshez sprayt, kocsmázáshoz kőbányait, Tesco-hoz pedig online vásárlást. A gyakran bugyuta szövegű és primitív dallamfoszlányokkal hatásra törekvő reklámok épp úgy megtörték a hajdani koncert varázslatos hangulatát, mint ahogy a kereskedelmi tévék is eltántorítottak azoktól a fránya sorozatoktól.

Érteni vélem persze, hogy ha már ingyér’ hallgatjuk a régi blues- és rock-koncerteket, a klasszikus számok furcsa és izgalmas változatait, akkor legalább viseljük el, hogy az öregedő szerzők és az élelmes ügynökségek hirdetési pénzekből kereshessenek valamicskét. Ilyenkor mégis az a benyomásom, hogy gyanútlanul utazunk valahová - talán vissza, a múlt századba, ifjúságunk éveibe -, és az erdőből rablók törnek ránk, hogy megsarcoljanak bennünket. Vajon túlzás-e, hogy korunk útonállója a reklám?