Tegnap este Bajáról busszal jöttem vissza Budapestre. Majd’ minden településnél megállt, így az út háromórásra sikeredett. Közben áthaladtunk a szülőfalumon és a közeli kisvároson is, ahová a múlt század ötvenes éveiben költöztünk. Emlékek sorjáztak bennem, majd óhatatlanul háttérbe szorította őket a friss élmény: az érettségi találkozó hangulata.

Kiszorultunk a megyeszékhelyről, ahol leérettségiztünk. A tanáraink egy kivételével már nem élnek, az osztályfőnökünk pedig fájós térddel nem mozdul ki Kecskemétről. Huszonegy osztálytársam közül kilenc meghalt, ketten külföldön élnek, ketten sztrók és gyomoroperáció miatt nem jöhettek el. Osztályunk Baján letelepedett tagja, egy nyugállományú ezredes vette kézbe az irányítást, és a szűkebb pátriájában szervezett találkozót. A malomból átalakított étterem különszobájában ettük a városról elnevezett halászlét, és hosszú idő után végre kibeszéltük magunkat.

Aligha illene e mégiscsak szakmai rovat profiljába, ha egy érettségi találkozóról számolnék be. Volt azonban valami, amely buszozás közben elgondolkoztatott. A bajai összejövetelt az különböztette meg a szokásos kecskemétiektől, hogy az asszonyok is jelen voltak, mi pedig a jelenlétükben visszafogtuk magunkat. Ez kommunikációs szempontból azt jelenti, hogy akaratlanul is figyelembe vettünk egy íratlan szabályt: ami számunkra magától értetődő, nem evidens azok számára, akik a gimnáziumi évek után csatlakoztak hozzánk.

Mi persze félszavakból is megértjük egymást, elvégre együtt éltük át ama négy esztendőt. Asszonyaink viszont csak kapkodnák a fejüket, ha az egyébként ártalmatlan diákcsínyekkel szórakoztatnánk őket. Vagy felhúznák a szemöldöküket, ha kiderülne, hogy életük társa milyen marhaságokat csinált a középiskolában. De van még egy kommunikációs tanulsága a tegnapi osztálytalálkozónak. A hölgyek jelenlétében úgy is moderáltuk magunkat, hogy nem használtunk durva, otromba, trágár szavakat, és nem hoztunk elő egymásra nézve kínos ügyeket.

Miközben elsuhant a táj előttem, azon tűnődtem a buszon, vajon a digitális korszakban mit lehetne hasznosítani eme tanulságból. Ha rajtam múlna, chipet építenék be az élettársakba. A parányi félvezető lehetővé tenné, hogy mielőtt álnéven föltennénk kommentünket a világhálóra, automatikusan elolvastatná hozzászólásunkat az asszonnyal. Az a feltételezésem, hogy életünk társa előtt a legtöbben nem vállalnánk a belőlünk kiáramló és keresetlen szavakkal megfogalmazott gyűlölködést.