Asperján Györgyöt fél évszázada ismerem. Az Ifjúsági Rádió munkatársa volt, én meg a Magyar Ifjúság című hetilapba írtam rádiókritikákat. Kapcsolatunk azért nem fejlődött barátsággá, mert mindketten jobban jártunk, ha nem jön létre alkotó és kritikus között. Ismertem a feleségét is, aki pályatársam volt. Tíz éve halt meg, és a megözvegyült Gyuri azzal vétette észre magát, hogy rövid írásokat tett közzé az egyik közösségi oldalon. Mackó nevű kutyájáról számolt be, „aki” ugyanolyan kis termetű volt, mint emberben ő, és a lelket tartotta benne.

E jegyzeteket tárcának nevezzük. Az egyetlen sajtóműfaj, amelyben a szerző egyes szám első személyben fogalmazhat. Egyre nagyobb érdeklődéssel olvastam a kutyás történeteket, miközben ugyanis ismerkedtem az öntörvényű kuvasz szokásaival, rengeteg információt tudtam meg a gazdájáról. Azt hittem, hogy e tárcák álltak össze kötetté, melynek bemutatóját tegnap tartották a Magyar Írószövetség székházában. Vagy ötvenen jöttünk össze, és egy szekszárdi bortermelő majdnem elvitte a show-t a könyv szerzője elől. Gyuri gyanútlanul rendezte gúlába a frissiben megjelent kötetet, amidőn egy nagydarab, pirospozsgás arcú úr pattant a közönség elé. Körbe járt, és mindenkinek megmutatott egy fényképet a mobiltelefonján. Szerinte a kádban erjedő vörösbor habjaiból egy macska arcképe bontakozott ki. Ezt oly sokszor mondta el, hogy már-már el is hittük neki.

Igen ám, de macskával felül lehet múlni a kutyás történetet. Szerencsére Asperján György sokat mesélt, és meglepő módon nem az öregkori magánya rajzolódott ki belőlük, hanem egy állami gondozott sorsa. Ahány nevelőszülőhöz került, annyiszor barátkozott össze a tanyát, falusi portát őrző kutyával. A bensőséges kapcsolat kiváltotta az „Apuka bácsik” rosszallását. Ők távolságot tartottak az alárendeltjeiktől, máskülönben a kutya és a kiscseléd nem fogadta volna el az utasításaikat. Az állatokhoz fűződő viszony humanizálta emberré az elvadult kisgyereket, inast, vasesztergályost, majd íróvá a filozófia szakos egyetemistát és a rádiós szerkesztőt.

A Megőrült kuvasz című könyv hátsó borítóján egy kucsmás, kerek arcú kisfiú néz szembe velem. Kutyát simogat. A fénykép 1943/44 telén készült, és a négy-ötéves gyerek kísértetiesen hasonlít a 80 esztendős íróra. Bár tegnap este óta nem sikerült végigolvasni a kötetet, de az kiderült, hogy nem a fészbukos történeteket tartalmazza. Az a következő Asperján-kötet lesz, amelyre van már egy vevő.