A Népszava mai számában olvastam egy hírt Tudtam, hogy a „Emléktábla Szalai Annamáriának” pontatlan fogalmazású, mégsem ötlött fel, hogy e rovatba kéne citálni. Elvégre a patinás ellenzéki lap filléres gondokkal küszködik, a kiadóhivatalnak nincs elég pénze megfizetni a hírrovatot gondozó újságírókat - spongyát a figyelmetlenségre. Aztán kézbe vettem a Népszabadság mai számát, és szintén a hírrovatban ez ütötte meg a szemem: „Emléktábla Szalay tiszteletére”. Ebből csupán a keresztnevet hiányolom, és a vezetéknévbeli különbségről már érdemes eltűnődni.

Feltételezhető, hogy mindkét ellenzéki szerkesztőség ugyanabból az MTI-közleményből dolgozott. A Magyar Távirati Iroda arról adott hírt, hogy a 2013. április 12-én elhunyt médiapolitikusra az ötvenhatodik születésnapján, tegnap emlékeztek szűkebb pátriájában, Zalaegerszegen. A táblát egykori munkahelyén, a Városi Hangverseny- és Kiállítóterem falán helyezték el, és az országos politikusok közül Gulyás Gergely parlamenti alelnök beszélt a néhai párttársról. Csupa szépet és jót mondott róla, ennek azonban nem tulajdonítanék különösebb jelentőséget, mert így szokás.

Az viszont feltűnt, hogy az állami hírügynökség munkatársa, aki megfogalmazta a tudósítást, tízszer Szalainak írta a Fidesz-médiapolitikus nevét, majd váratlanul Szalay Annamária-filmdíjról kezdett értekezni. Ezt nem vették észre a Népszava hírrovatában, és maradtak a köztudatban -i végződéssel rögzült vezetéknévnél. A Népszabadság figyelmesebb hírszerkesztőt fogott ki, aki igyekezett feloldani az ellentmondást. Bár nem fejtette ki részletesen, ezt ugyanis aligha viselte volna el a hír műfaja, csupán ipszilonosította a nevet.

S ha valaki még a Zalai Hírlapból is figyelemmel kísérte a szűkebb pátriában bontakozó Szalay-kultuszt, az tudhatja, hogy a megyei napilap, a megyei filmforgalmazási vállalat hajdani munkatársa, a megyeszékhely volt rendezvényszervezője, majd az országos médiapolitika egyik formálója életének ötvenkét esztendeje alatt i-vel írta a vezetéknevét. Amikor pedig értesült a rákbetegségéről, és felkészült a legrosszabbra, életének utolsó hónapjaiban visszakérte az államtól a nemesi származásra utaló és a családjától elvett (vagy a családja által levetett) ipszilont.

Döntését korjellemzőnek vélem, bár egy immár halott közéleti személyiség iránti tapintatból nem minősíteném. A hírszerkesztés alaposságáról azonban nyilvánosan is van véleményem. Íme.