Ritkán veszem elő az Élet és Irodalom bekötött évfolyamait. De ahányszor csak beléjük nézek, érzem a naftalin szagát. Az a benyomásom, hogy jobban is csinálhattuk volna a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben. Elképzelhető persze, hogy egész jó kis hetilapot készítettünk, a rendszerváltás utáni sajtó azonban megváltoztatta az ízlésemet. Finnyásabb lettem, szigorúbb hajdani önmagamhoz, már ha elhiszem, hogy a nyolcvanas években meghatározhattam az irodalmi újság publicisztikai arculatát.

Épp a régi emlékek miatt olvastam érdeklődéssel Bánó András interjúját az atv.hu-n. A neves tévészerkesztő egyik eszmefuttatása gondolkoztatott el. Arról beszélt, hogy Kádár János sokáig tartotta magát a „sajtó, rádió, televízió” sorrendhez, de „nagy változást jelentett, amikor először mondta fordított sorrendben, mert innentől kezdve mindenki számára világos volt, hogy ő is megértette a televíziónak mint tömegbefolyásoló eszköznek a jelentőségét”. Nem tűnt föl az akkori országvezető módosított szóhasználata, bár ettől még igaza lehet Bánó kollégának. S ha elfogadom az állítását, talán érthetőbbé válik az úgynevezett ÉS-jelenség tartalma is.

A szerkesztőség tevékenységében szemléleti fordulatot jelentett, hogy a hetvenes évek második felében két rovatvezető - Katona Éva és e sorok írója - a vidéki Magyarországon kereste a szerzőket. A pesti riporterek és publicisták maguktól is jöttek, a vidékieket föl kellett fedezni. Az olvasók az idő tájt kezdték kevesellni a 60 ezres újság példányszámát, amidőn a vidéki értelmiségiek a saját gondjaikkal szembesültek az ÉS hasábjain. Ezeket a riportokat és publicisztikákat többnyire azok a szerzők írták meg, akik a megyei napilapoknál és az országos lapok tudósítói hálózatában dolgoztak.

Amiről tudták, hogy nem jelenhet meg a 800 ezres Népszabadságban, a 300 ezres Népszavában, a 200 ezres Magyar Nemzetben, a százezres Magyar Hírlapban, a szintén százezres győri Kisalföldben és nyíregyházi Kelet-Magyarországban, az nyilvánosságot kapott a visszafogott példányszámú Élet és Irodalomban. Sokan úgy vélték, hogy a szerkesztőség diliflepnire tett szert, és utólag ezzel magyarázható szemléletformáló jelentősége a puha diktatúrában. Voltaképpen nem lepett meg, inkább csak tudatosodott bennem, hogy ama bizonyos fordított sorrend következtében mérséklődött a sajtó szerepe. E papír alapú kategórián belül pedig a tömegeket kevésbé befolyásoló hetilapoké a jóval nagyobb példányszámú napilapokkal szemben.