A minap azon töprengtem, vajon mit csinál az a fránya derűlátás. Ha alany lesz a következő mondatomban, milyen igei állítmány illik hozzá? Cédulára jegyeztem föl néhányat, egyik sem tetszett. A polcról leemeltem a Magyar szókincstár című kézikönyvet, nem találtam benne megfelelőt. Ekkor ötlött fel, hogy segítséget kéne kérni Bodor Palitól. Öreg barátom dúskált az igékben, szívesen kölcsönzött egyet-egyet. De miért írok róla múlt időben?

Jó egészségnek örvend, néhány hét múlva ünnepelhetjük a nyolcvanhatodik születésnapját. Nemrég beszélgettem vele telefonon, és a múlt század kilencvenes éveiből fölelevenített egy közösen átélt író-olvasó találkozót az orosházi könyvtárban. Majd közölte, hogy „Képzeld, Zöldi Lacinak van egy szép lánya.” Tudtam, hogy küszködik a felejtéssel, és néha összecserél személyeket meg helyzeteket, ennél többet azonban tapintatból nem írnék a betegségéről. Arról tűnődnék inkább, hogy a nála jóval fiatalabb tollforgatók miért hajlamosak a felejtésre. Pethő Tibor például cikket írt a kormánypárti sajtóból kivált Magyar Nemzet ellenzéki hagyományairól, és megemlített néhány nevet.

Íme: „A hetvenes-nyolcvanas évektől elsősorban Mátrai-Betegh Bélára, Ruffy Péterre, a tárcaíró Csurka Istvánra, Vikol Katalinra, a pályakezdő Javorniczky Istvánra, a legalitás-illegalitás határmezsgyéjén tevékenykedő Oltványi Ambrusra gondolhatunk.” Nem a szóba hozottak közírói teljesítményével van bajom, a névsorból hiányolom Bodor Pált. Korántsem szubjektív megítélés kérdése, hogy 1985-től, amidőn a Román Televízió nemzetiségi adásainak volt főszerkesztője csatlakozott a Magyar Nemzet szerkesztőségéhez, az ő napi rovata vonzotta a legtöbb olvasót. A harmincsornyi jegyzeteket azért írta alá Diurnus álnéven, mert védte Bukarestben rekedt lányát a megtorlástól. Leginkább a határon túli magyarokkal foglalkozott, és Ceausescu emberei ezt nehezen viselték el. Szépirodalmi igényességgel megfogalmazott jegyzetei mintegy kétezerszer jelentek meg, okfejtéseit százezrek kísérték figyelemmel az amúgy is rekord példányszámú ellenzéki napilapban.

Ha nem tisztelném Pethő Tiborban a jó tollú kollégát, arra gyanakodnék, hogy kiretusált a tablóról egy közismert arcot. Mégis inkább azt remélem, hogy a felsorolásból véletlenül felejtette ki a nyolcvanas évekbeli Magyar Nemzet talán legnagyobb hatású publicistáját. Aki most már nincs abban a helyzetben, hogy visszaírja magát a szerkesztőségi pantheonba.