Holnap reggel kezdődik a Deutsch Tamás emlegette „nemzeti lyukasóra”. Nyolckor a közeli iskola elé megyek, hogy megnézzem, hányan gyülekeznek körülötte, milyen a hangulat, hogyan zajlik, zajlik-é egyáltalán a kilencig tartó „vadsztrájk”. Addig is tűnődöm, vajon mi közöm a Tanítanék Mozgalom polgári engedetlenségéhez. Vékony szál, hogy az egyik unokám alsó tagozatos, a másik meg felsős, bármennyit csicseregnek is az általános iskoláról. Annál vastagabb a középiskola, tőle öröklöm a hallgatókat.

Egyetemi oktatóként felkészültebb diákokkal találkoztam, főiskolaiként törekvőbbekkel. Az egyetemre kiváló tanulók jelentkeznek, akikből azonban hiányzik az ambíció, hogy pótolják a hiányosságaikat, elvégre tele vannak sikerélménnyel. A főiskolára jeles és jó tanulók jelentkeznek, ők igyekeznek ledolgozni a felkészülésbeli hátrányokat. Ez a lendület messzibbre viszi őket, mint az egyetemistákat. A tanítványaim például több díjat nyertek az ifjúsági Pulitzer-pályázaton, mint a kommunikáció szakos egyetemi hallgatók együttvéve. Kiugrásukban van ugyan szerepem, a sikerükért mégis ők harcoltak meg. Nagyon meg akartak szabadulni attól, amit a középiskolából hoztak magukkal. Két forrásból értesültem a tanáraik felkészültségéről, anyagismeretéről, közérzetéről.

Azt vettem észre, hogy néhány magával ragadó egyéniség kivételével a magyartanárok utálják a nyelvtant. Sokan nem is tartanak nyelvtanórákat, valószínűleg azért, mert helyesírási gondokkal küszködnek. Márpedig szakmánkat, az újságírást nehéz bizonytalan helyesírással művelni. A történelemtanárok ismerik ugyan a múltat, csak éppen nem mindegyik csomópontjáról foglalnak állást. Médiatörténeti vizsgán gyakorta derül ki, hogy a kisvárosi gimnáziumból érkezett hallgató nem képes értékelni a Horthy-korszakot, mert a történelemtanára elkente a minősítést. Nem képes értelmezni 1945-öt és 1956-ot, mert a tanára csupán a második világháború kitöréséig jutott el. És nincs dunsztja a rendszerváltásról sem, mert a tanára elbliccelte a témát. A főiskolán úgy kell tanítanunk, hogy elvégezzük azt a munkát is, ami a középiskolában kimaradt a tanítványaink életéből.

A holnap reggeltől azt várom, hogy miután a tanárok visszaszerzik önállóságukat az államtól, szembenéznek önmagukkal is. Segítenének nekünk, ha arra a következtetésre jutnának, hogy érdemes nyelvtanórákat tartani, és nem érdemes kitérni a történelmi félmúlt megítélése elől.