A mai Népszabadság legérdekesebb vállalkozása Rab László nevéhez fűződik. A kitűnő riporter feltérképezte az iskolai menzareformot. Volt, ahová nem engedték be, ez azonban nem keserítette el. Újabb és újabb ebédlők viaszkos vászon borítójú asztalánál kóstolgatta a „fehér mérgek”: a só és cukor nélküli menüt.

Nem esett az ellenzéki szerkesztőségben dolgozó újságírók gyakori hibájába, hogy minden rossz, amit a kormány csinál. Hagyta magát meggyőzni a tényektől, és úgy vette észre, hogy az oktatási kormányzat jó szándékú reformot próbált bevezetni. Csakhogy rapid módon, a só- és cukormennyiséget fokozatosan kellett volna csökkenteni, máskülönben a gyerekek ízlelőbimbója és szervezete nem szokik hozzá az egészségesebb táplálékhoz. A riporter figyelmességére jellemző, hogy még arra is odafigyelt, vajon a diákok műanyag vagy kerámia tányérból kanalazzák-villázzák-e az első és a második fogást (többnyire kerámiából). Ráadásul a változatos helyzetjelentést megspékelte egy publicisztikával is, amelyben levonta a témából adódó következtetéseket.

Miért mégis, hogy szakmailag kifogástalan vállalkozása kétséget ébreszt bennem? Azért, mert szűk körben tájékozódott. Megfordult Albertirsán (60 kilométernyire a fővárostól), Budaörsön és Budakeszin (10-10 kilométernyire Budapest határától), Csepelen és a Nagykörút egyik mellékutcájában. Menzásan fogalmazva meríthetett volna szélesebb átmérőjű fazékból is. Talán a kiadóhivatal nem adott neki elég benzinpénzt. Osztott-szorzott, és kijött, hogy ha nem akar ráfizetni a munkájára, be kell érnie a fővárosi agglomerációval. Talán még hatásosabb lett volna az áttekintés, ha nem egy újságíró kóstolgatja a menzakosztot, hanem a tudósítói hálózat tagjai rajzanak szét az eldugott zsákfalvak iskoláiba. Még az is elképzelhető, hogy én dramatizálom túl a témát.

Igen ám, de mit kezdjünk azzal, hogy 1968 végén a Népszabadság 814 ezer példányban jelent meg, a rendszerváltás hajnalán pedig 385 ezerben? Manapság az utóbbi példányszámnak csak az egytizede adható el a sajtópiacon, ami akkor is elgondolkoztató, ha számíthatjuk hozzá az online változat mintegy százezer ingyen olvasóját. Ha nem volna tudósítói hálózata tapasztalt riporterekkel, akkor bizony közép-magyarországi újságnak nevezhetnők. Az a szerencséje, hogy a többi Budapestről menedzselt napilap még ennyire sem országos jellegű. Már megszabadultak a tudósítói hálózatuktól, és a kiadóhivataluk gyűszűvel méri a benzint.