Ma van anyám születésnapja. Ha élne, a nyolcvankilencediket ünnepelné két gyereke, négy unokája és három dédunokája. Tulajdonképpen nincs kedvem erről tűnődni, de ha volna is, nem illene e mégiscsak szakmai rovat kereteibe. Annál inkább az, ami eszembe jutott róla, nem teljesen függetlenül attól, amivel tele van a mai magyar sajtó.

A múlt század ötvenes éveiben Kiskőrösön laktunk. Anyám nem töltötte be a harmincat, és arra emlékszem, hogy hasonló korú barátnőivel állandóan nevetett. Akkor még nem ismertem a kifejezéseket, de ma már tudom, hogy kotyogtak, pletykáltak, rajcsúroztak, trécseltek, viháncoltak, vihorásztak. Elza néni, a helybéli mozitulajdonos lánya volt. 1944-ben családostul bevagonírozták, és egyedül tért vissza Auschwitzból. Kirabolt lakást talált, amit később telehorgolt halasi stílusú csipkékkel. Marika néni Óbecséről, a zöldhatáron át érkezett Petőfi szülőhelyére. Két kisgyereket hagyott hátra, de el kellett jönnie Bácska jugoszláv részéből, mert sváb férje belépett az SS-be, ezért őt is üldözték Tito partizánjai. Anyám a háborús éveket Kolozsvárott élte át, és amikor szovjet-román csapatok elfoglalták a lakhelyét, szintén menekülnie kellett. A három fiatal nőt az hozta össze, hogy olyan településre sodorta őket a sors, ahol idegennek számítottak.

Mindebből persze akkor semmit sem értettem, csupán élveztem a helyzetben rejlő előnyöket. Anyám hétvégenként kikölcsönzött Marika barátnőjének. akinek velünk ellentétben volt fürdőszobája. Amikor a szőke Marika néni levendula illatú szappannal végigdörzsölte a testemet, potyogtak könnyei a habos fürdővízbe. Ma már tudom, hogy a két lányára gondolt. A fekete hajú Elza néni hetenként legalább kétszer spórolt nekem pénzt. A legolcsóbb mozijegy egy forint harminc fillérbe került, és ha ő fogott kézen, apjának hajdani alkalmazottjai, a jegyszedők ingyen engedtek be a moziba. A nálam maradt pénzből darabonként tíz fillérért négyzet alakú, mézédes stollverket vettem, amely néha beleragadt a fogamba.

Elza néni eltűnt a szemem elől, bár anyám mesélte, hogy egyszer találkozott vele itt, Pesten. Megvakult, és egy zsidó szeretetotthonban várta a megváltó halált. Marika néni a hatvanas években visszamehetett ugyan Óbecsére, de alig ismerte meg a felnőtt lányait, a férje pedig éhen halt egy dalmát szigeten fölállított koncentrációs táborban. Anyám nyolcvankét évet élt meg, és soha többé nem talált két olyan barátnőre, akivel mindent és mindenkit kibeszélhetett.