A Szombat című folyóirat digitális kiadásában cikk jelent meg róla. Azt írja egy Gideon Peer nevű, Debrecenből elszármazott izraeli újságíró, hogy Sáfrán István „nyugalomba vonulásáig a Népszabadság főmunkatársa volt”. Bárcsak így lett volna, másként alakult azonban a sorsa.

A debreceni egyetemen nem voltam ugyan magyar szakos, mégis végighallgattam a híres irodalomprofesszor, Barta János előadásait. Az összefüggések megértéséhez köteteket vettem ki a tanszéki könyvtárból, és egy göndör hajú, vékony, kellemes hangú fiú szolgált ki. Beszélgetésbe elegyedtünk, és kiderült, hogy szovjet kollégiumból menekült haza. A papája ugyanis az Alföldi Nyomda szakembereként elintézte, hogy nyomdamérnöknek tanulhasson Moszkvában, ám őt elborzasztották a kinti körülmények. Itthon bölcsészdiplomát szerzett, majd legközelebb Pesten találkoztunk, a Magyar Ifjúság című hetilap szerkesztőségében. A belpolitikai rovat riportereként rengeteget és jól dolgozott, csakhamar át is igazolt a Népszabadsághoz. Ő lett az álruhás munkatárs. Beöltözött cipőpucolónak, hajléktalannak, koldusnak, csuda tudja minek, élményei később kötetben is megjelentek.

Sokat beszélgettünk, mert együtt jártunk kedvenc focicsapatunk, a Loki budapesti és főváros környéki meccseire. Szotyizás közben tudtam meg, hogy ő bizony visszatért apja mesterségéhez. Vagy két évtizeden át havonta egyszer beállítottam hozzá. Az alagsori nyomdában néhány száz darab tízszer hét centis, téglalap alakú cetlit vágott ki az úgynevezett nyeselékből. Ezt azzal háláltam meg, hogy elmeséltem neki, mit kéne elolvasnia, hogy végre megírhassa élete könyvét: vajon mivel járultak hozzá a zsidó nyomdászok a magyar nyelvű sajtó felvirágzásához. Aztán három éve felszámolta a cégét, és alijázott. Így hívják a zsidók bevándorlását Izraelbe, erről egyébként könyvet is írt, ennek bemutatójára érkezett haza a minap.

Háromnegyed órát késett a találkozónkról. Tíz percnél többet senkire sem várok, most azonban elmagyaráztam magamnak, hogy Safi cetlijeire jegyeztem föl háttér-anyagot a sajtótörténeti könyveimhez. Jelenlegi közérzetét ama szállóigével jellemezte, amit Kardos G. Györgynél olvasott. Az írót fölkereste egyik gyerekkori barátja Izraelből, együtt koptatták a pesti Berzsenyi Gimnázium padjait. A kérdésre, hogy miként érzi magát, a hajdani osztálytárs azt válaszolta: nem tudja eldönteni, hogy menjen haza, vagy maradjon itthon.