Kulka János az egyik kedvenc színészem. De mert nincsenek bennfentes színházi barátaim, meglepett az, amit szűk körben állítólag nem tagadott, tavaly azonban nyilvánosan is bejelentett, hogy saját neméhez vonzódik. Sosem érdekelt annyira a művészek magánélete, hogy ettől megváltozott volna a róla alkotott véleményem. Most a Story 4 TV megválasztotta a hét emberének, nyilván abból az alkalomból, hogy ezek a napok a Budapest Pride jegyében telnek el. A híradó női műsorvezetője korábbról ismerhette, mert tegeződve szólította meg, és azt firtatta, vajon melegjogi aktivistának érzi-e magát.

A színművész így válaszolt: „Hej de bátor, merész kérdéssel kezdtél.” Árulkodó mondat. Ha ugyanis az interjúalany minősíti az újságíró kérdését, akkor ez azt jelenti, hogy zavarban van. S hogy gondolkodási időre tegyen szert, értékeli a kérdést, megítéli a kérdezőt, közben pedig töri a fejét, mi a fenét válaszoljon. Kukának nem igazán sikerült kikászálódni a pillanatnyi zavarából, mert kiszaladt a száján: „Ne szólj bele, mert akkor nem tudom elmondani!” Ha ezt most, utólag csupán olvassa e bejegyzés követője, alkatától függően dorgálásnak, fejmosásnak, intésnek, kioktatásnak, korholásnak, letorkolásnak, megrovásnak, pirongatásnak, ráncba szedésnek vélheti. Csakhogy a kijelentéshez hanglejtés és metakommunikációs gesztus is párosult. Azt nyomatékosították, hogy a meglepett interjúalany enyhítette a megfogalmazás súlyát. Hangja szinte bocsánatkérőnek hatott, már-már baráti csipkelődésnek. Szemlátomást, fülhallomást el akarta venni a kijelentés bántó élét.

Hát persze, egy színész, aki birtokában van a hatáselemeknek, és ha szükséges, él is velük. De ha így van - tűnődöm tovább -, akkor a politikusok tehetségtelen színészek? Elvégre a művészeknél és más hivatásrendek meginterjúvolt képviselőinél sokkal gyakrabban értékelik a kérdést, minősítik a kérdezőt. Ekkor döbbentem rá a jelenség nyitjára. A politikusok között is akadnak kitűnő színészek, akik tisztában vannak a testbeszéd, a hanglejtés árnyaló, enyhítő, finomító funkciójával. Ők azonban olyan helyzetben érzik magukat parlamenti döntéshozóként, hogy lemondhatnak ezekről a hatáselemekről. Hagyják, hogy a rosszallásuk kizengjen, a maga egyértelműségében érvényesüljön. Fenyegetni akarják a nyilvánosság akadékoskodó, faggatózó, firtató, okvetetlenkedő, vizslató, zaklató képviselőjét. Arra a hatásra törekednek, hogy a rendre utasítást a médiafogyasztó választópolgárok is észrevegyék.