Nyerges Csabával néhány évvel ezelőtt együtt vizsgáztattunk az egyik győri középiskola média-tagozatán. Emberségesen bánt az érettségiző diákokkal. Miért feltételezném róla, hogy a Kisalföld című napilap főszerkesztőjeként merőben másként bánik az újságírókkal?

Cikkeiben nem vettem észre politikai elkötelezettséget, annál inkább környezetvédelmi tudatosságot. Ha jól emlékszem, Mosonmagyaróvárott végzett, a híres agrárakadémián, azt pedig tudom, hogy Szigetköz a mániája. Talán ezzel magyarázható, hogy publicisztikájában leginkább a Dunával foglalkozik. Ezért lepett meg minapi jegyzete, melyben Orbán Viktor Strasbourgban kifejtett mondandóját fordította a visszájára. Miniszterelnökünk, ugye, arról elmélkedett az Európai Parlamentben, hogy a halálbüntetésről gerjesztett vitát nem büntetőjogi kérdésnek tekinti, hanem a szólásszabadság megnyilvánulásának. Álláspontját úgy foglalnám össze, hogy ha a magyar emberek a halálbüntetésről beszélnek, akkor témájukra figyelnie kell a kormánynak is. Egyébként sincs számára tabu téma.

A jegyzetíró azt válaszolta erre, hogy ha a miniszterelnöknek fontos a szólásszabadság, akkor másképpen kéne kezelnie a hazai nyilvánosságot. Akkor nem kellene a regionális központokban médiaholdingokat működtetni, melyek megválogatják, hogy kinek adnak állami vagy önkormányzati információt. Akkor nem kéne kilincselni az információért, nem kéne bíróságtól kérni a különféle titkok feloldását. Fél évtizednyi keserűség rejlik e gondolatmenetben, amelyet Nyerges Csaba így sommáz: „Az olajozott közérdekű tájékoztatás az államapparátus alapvető kötelessége lenne.” Annyira egyetértek vele, hogy eszembe jut egy sajtótörténeti adalék.

Részlet a bécsi kormány 1769 márciusában kelt sajtórendeletéből: „Hogy az újságíróknak tudomásuk legyen arról, miféle belföldi intézkedések, rendelkezések és egyéb előforduló ügyek tartoznak a közönségre, azért ezeket a hatóságoknak hetente össze kell foglalniuk, és le kell adniuk az újságírók számára.” A felvilágosult abszolutizmus tehát már két és fél évszázada bevezette a sajtótájékoztató intézményét, hogy kielégítse a nyilvánosság érdeklődését. Felemás módon persze. Vannak ügyek, amelyek az állampolgárokra tartoznak, azt azonban a hatalom állapítja meg, hogy milyen információk oszthatók meg a nyilvánosság képviselőivel. Az a benyomásom, hogy ennél tovább a harmadik Orbán-kormány sem jutott.