Az egyik kommentelő bogarat ültetett a fülembe. A tegnapi bejegyzésről azt írta, hogy az állami felsőoktatás átalakítása mögött rejlő politikai szándékokat csak akkor vettem észre, amikor a következmények már engem is érintettek. Ráadásul nem a problémák gyökereit kerestem, hanem elkeseregtem a bánatomat.

Úgy rémlik, abban eltér az álláspontunk, hogy ki hol látja a Fidesz-féle oktatáspolitika gyökereit. Azt azonban elismerem, hogy az eszmefuttatásom kesernyésre sikeredett. Mindazonáltal téved a kommentelő, ha azt feltételezi, hogy azért bíráltam a kormányzati intézkedéseket, mert károm származott belőlük. Éppen ellenkezőleg. Mielőtt az első Orbán-kormány jóvoltából amerikai campus épült volna Nyíregyházán, végigtanítottam a fél országot. A szabolcsi város zöldövezetében, kitűnő szakmai körülmények közepette leltem otthonra. 2010 őszén sem azért távolodtam el a főiskolától, mert a második Orbán-kormány hatalomra jutott, hanem mert betöltöttem a hatvanötöt, és a felsőoktatásban illik ilyenkor nyugdíjba vonulni.

Még visszadolgoztam ugyan a levelező tagozatra, de már ritkábban utaztam – több időm van könyvvé formálni a nyíregyházi munka termését, a magyarországi médiapolitika legutóbbi száz évéről diákkezekben forgó jegyzetet. Hálát mégsem érzek a sorsomat megkönnyítő Orbán-kormányok iránt, keserűségem ugyanis a médiatanárságból fakad. A kommunikáció szakon tömérdek diák tűnt fel, aki hátrányos helyzetű családból érkezett Északkelet-Magyarország falvaiból és kisvárosaiból. A sors ajándéka, hogy sok tehetséget találtam közöttük, akik szakmai szempontból rengeteget fejlődtek. Az már a sors iróniája, hogy ama kormány alatt kezdték pályafutásukat a médiában, amely törvénnyel korlátozza a nyilvánosságot.

Márpedig az újságírók a nyilvánosság képviselői, és nemcsak az a dolguk, hogy kapcsolatot teremtsenek a politikusok és a választópolgárok között. Az is, hogy kifaggassák a honatyákat, miért úgy döntöttek, ahogy. E miértekre a döntéshozók ritkán akarnak válaszolni, a kétharmad birtokában például a Fidesz-politikusok szinte tökélyre vitték a semmitmondás mesterségét. Ezzel magyarázható, hogy újságírásra termett tanítványaim közül nem kevesen immár a kommunikáció egyéb válfajaiban keresik a kenyerüket. Tartom velük a kapcsolatot, és rám ragadt a keserűségük. Ezt vette észre, bár félreértette a kommentelő.