Orbán Viktor tegnapelőtt Miskolcon járt, és amit válaszolt az egyik újságíró kérdésére, azon most rágódik a sajtó. Nem azt mondta, hogy sosem látta Habony Árpádot, a közös fényképek ugyanis leleplezhették volna. Hanem azt, hogy az illető nem szerepel a kormány fizetési listáján. E megjegyzése váltotta ki az értelmezéseket, holott mögötte rejlik egy rá jellemzőbb mondat is. Az újságíró megismételt kérdésére ezt válaszolta: „Az ilyen kérdéseket a lezárandó kategóriába soroljuk.” (Index.hu, április 21.)

Ha egy közéleti személyiség az újságíró kérdését minősíti, akkor néhány másodpercnyi időt akar nyerni, hogy rendezhesse a gondolatait. A minősítés azonban arra is alkalmas, hogy tisztázódjék: mire tartja a nyilvánosság képviselőit, milyen a médiaszemlélete. Negyedszázad alatt 218 minősítő idézet jött össze, ebből 1998-ig, az első Orbán-kormány hivatalba lépéséig egy származik Fidesz-politikustól. Az első tíz évben Orbánék örültek, ha az újságírók szóba álltak velük. 2002-ig viszonylag udvariasan bántak velünk, a pokol a második Orbán-kormány idején szabadult el. 2010 közepe óta 184-szer jegyeztem föl az újságírói kérdés minősítését, amely 53-szor hangzott el Fidesz-politikus szájából. A legtöbbször, 11-szer maga a miniszterelnök engedett meg magának inkább ironikusnak, mint durvának ható mondatot.

Egyszer sem lépte át az udvariasság határait, bár szóhasználatából kirajzolódik, hogy a nyilvánosságot legyőzendő ellenfélnek tartja. Ha már vannak helyzetek, amikor az apparátusa nem szűrheti ki a kínos kérdéseket, azzal szórakoztatja magát, vajon képes-é úgy helyre tenni a nyilvánosság okvetetlenkedő képviselőjét, hogy kiderüljön: ő az úr a háznál. Ama hely pedig funkcionális: az újságírónak az a dolga, hogy hiánytalanul rögzítse és adja közre a hatalom üzeneteit. Ha a miniszterelnökön múlna, a vélemény-műfajokat kiradírozná a tankönyvekből. Ezzel is magyarázom a kommunikációs képzés elleni támadást.

Akik tanítjuk az újságírást, elismerjük ugyan, hogy szakmánk közvetít a politikusok és a médiafogyasztók között, ragaszkodunk azonban a véleménynyilvánítás (a hírmagyarázat, a jegyzet, a glossza, a publicisztika) jogához is. A küzdelem attól tragikomikus, hogy a hatalom emberei azt hiszik, a kommunikációs képzés azonos az újságírók felkészítésével, holott csak az egyik, ráadásul a kisebbik része, még az egyharmadát sem teszi ki. Eme félreértés nyomán pedig sikerülhet kiönteni a fürdővízzel együtt a gyereket is a mosóteknőből.