Tanács István tegnap este megkapta a Szegedért Alapítvány díját. Miközben örülök a kitüntetésének, meglep, hogy irigység vesz erőt rajtam. Csupán szegről-végről vagyok ugyanis szegedi, bár a szüleim negyven évig éltek ott, és hozzájuk jártam haza. Fél évszázada figyelem a város változásait, de nem lehetek a krónikása.
Pista ma hajnalban kettő körül azt fejtegette a közösségi oldalon, hogy bejáróként, domaszéki parasztgyerekként tanult a szegedi Ságváriban - igen, abban a gimnáziumban, amelynek nevéről éppen viták dúlnak -, negyven év után azonban végre magáénak érezheti a várost. Az a benyomásom, hogy különleges helyzetet harcolt ki magának: a Népszabadság tudósítójaként megírhatta azt, amit a helyi médiában dolgozó újságírók nem (vagy nem mindig) írhattak meg. Ha összeszednénk a riportjait-publicisztikáit, kirajzolódna előttünk az értelmiségieket elriasztó-megnyomorító Pol Pot-megye a múlt század nyolcvanas éveiből, az olajszőkítő kilencvenes évek, a XXI. század másfél évtizedéből pedig a megannyi kicsinyesnek látszó, noha a helyi közösségeket felzaklató korrupció.
Pista nemcsak azzal szerzett magának irigylésre méltó pozíciót a helyi újságíró-társadalomban, hogy szabad kezet kapott a történtek feltárására. Azzal is, hogy a napi újságírás nem vette el kedvét az összegzéstől. Könyveiben sosem ragadt le Szegednél, hanem régiós nézőpontból láttatta Délmagyarországot, benne a legnagyobb várost. Két ok is van tehát, hogy ne lehessen próféta a saját kishazájában, az alapítvány kurátorai mégis méltányolták a kritikus (bíráló) lokálpatriotizmusát. Megkapta azt a visszajelzést, amire egész életében vágyott.
Vajon mit kezdeményeznék, ha én volnék a Szegedért Alapítvány? Legalább tíz kitűnő újságíró éldegél Szegeden, akivel nem képes mit kezdeni a város. Végigrobotolták a szerkesztőségi évtizedeket, bedolgozták magukat egy-egy témakörbe, tekintélyre tettek szert az olvasók (nézők, hallgatók) körében, aztán nyugdíjba vonultak. Szerkesztőségük már nem foglalkoztatja őket, talán ők is öregnek vélik magukat a napi újságíráshoz, felkészültségüket és tapasztalataikat azonban érdemes volna kötetben összegezni. A testhez álló téma feltérképezéséhez, megírásához teremteném meg az anyagi alapokat, például az ösztöndíj-feltételeket. Ha majd Tanács István eléri a nyugdíj-korhatárt, legyen miből neki és kollégáinak megörökíteni az utókor számára Délmagyarországot és benne Szegedet is.