Tegnap kora délutánra hívtak meg a Magyarhoni Földtani Társulatba. A veretes, reformkori elnevezésű szervezet korántsem nemesi kúriában, hanem korszerű budai házban rendezkedett be. Munkatársai összenyitották a könyvtárt meg az előszobát, hogy a vendégek elférhessenek. Voltunk vagy negyvenen, hogy Saáry Évára emlékezzünk.

Fél évvel ezelőtt írtam már nekrológot róla, 85 éves korában halt meg Dél-Svájcban. A lányai talán ezért hívtak meg az összejövetelre, ahol kakukkfiókának éreztem magam. Majd’ mindenki geológus, ezen belül is olajmérnök volt. Miközben az előadók ki-kicsúsztak a megszabott időtartamból, körvonalazódott Éva itthoni előélete. A zalai (nagylengyeli) munka, melynek bemutatásáról az volt a benyomásom, hogy egy csasztuska és egy Csinn Bumm cirkuszi előadás között a geológusok néha még olajkutatással is foglalkoztak. Az elrajzolt személyiségképből is kibontakozott azonban, hogy az irodalomhoz közel álló geológusnő a műkedvelő brigád szövegeit szolgáltatta. 1956 után Közép-Afrikában, Gabonban keresett olajat francia cégeknek, közben pedig tanulmányozta és persze fényképezte a törzsi kultúrákat.

Az előadók közül kiemelkedett Kubassek János, a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója. Néhány évvel alattam járt a debreceni egyetemre, és nem gondoltam volna róla, hogy a közszolgálati televízióban egész műsorsorozatot lehetne bízni rá. Vetítette az olajmérnök-fotóriporter-újságíró-költő-festő-rendezvényszervező fényképeit, és rövid, csattanós széljegyzeteket fűzött hozzájuk. Vérbeli muzeológusként működött, aki azért tartja a kapcsolatot az olasz Svájcban letelepedett honfitárssal, hogy egyszer majd beszámoljon róla az utókornak. A hálás közönségre tett hatásból arra következtetek, hogy ehhez a számításhoz kíváncsiságra és kölcsönös rokonszenvre is szükség volt.

Hazatérve ötlött fel, hogy néhai szerzőmtől kaptam egy fényképet. Az izlandi fotó felső kétharmadában valószínűtlenül kék az ég, az alsó harmadban pedig szürke, kővé dermedt vulkánláva terül el. Épp akkor költöztem kisebb lakásba, amidőn a lányai értesítettek Saáry Éva haláláról, és a felényi falfelületen azóta keresem helyét a gyönyörű fényképnek. A tegnap délutáni emlékezések nyomán estére meg is találtam.