Baráti telefonból értesültem Fischer István haláláról. 1936-ban született, és az ember már nem lepődik meg, ha elveszíti a nyolcvanhoz közeledő barátját. Gyorsan utána is néztem a világhálón, és feltűnt, hogy odahaza, Erdélyben melegen emlékeztek meg róla, itthon viszont inkább csak a halálhíre látott napvilágot.

1986-ban arra kaptam ösztöndíjat, hogy egy monográfiához nézzem meg Fassbinder összes filmjét. Valaki azt ajánlotta, hogy ha már az NSZK-ban vagyok három hónapig, látogassam meg Saarbrückenben Fischer „Pistát” is. Kiderült, hogy kolozsvári, a bukaresti tévé magyar adásánál dolgozott operatőrként és rendezőként, az egyik kisfilmjével utazott az oberhauseni fesztiválra, és a nyugati Németországban maradt. Összehozott a saarbrückeni fesztivál igazgatójával, attól kezdve minden évben meghívtak a német filmek világtalálkozójára. Ilyenkor nála laktam, és megismertem a dokumentumfilmjeit. Majd’ mindegyiket az ARD sugározta, a két közszolgálati televízió közül az, amelyik a tartományi tévék legjobb műsorait válogatta össze.

Stefan Fischerként ismerték a német értelmiségiek, leginkább a szovjet riportjairól. Otthonosan mozgott arrafelé, mert Leningrádban járt egyetemre, és a román mellé megtanult oroszul is. Egyszer elutaztam vele Luxemburgba, ahol franciául forgatott, és láttam Amerikában készített, angolul forgatott filmjét is. Öt nyelven bizonyult profi dokumentaristának, de csak az anyanyelvén nem érvényesült - Magyarországon. Amidőn ugyanis nyugdíjba vonult, Pilisszentivánon vett házat, szemközt a közös barátunkéval, Bodor Páléval. A hazai szakmából azonban csupán a Duna Televízió árult el iránta érdeklődést. Rántott egyet a vállán, és hátra lévő idejét az úgynevezett Kasztner-ügynek szentelte.

Öt nyelven szedte össze a második világháború végén kalandos körülmények között Svájcba vonatozott kolozsvári zsidók lehető legteljesebb dokumentációját. Csakhogy ebbéli munkálkodása nem keltett rokonszenvet azok körében, akik hősként tartják nyilván Kasztner Rezsőt. Ez már elvette a kedvét Magyarországtól, öt évvel ezelőtt vissza is költözött Németországba. Aachenben halt meg december 14-én. Vajon utolsó témájában mi maradt utána? Röstellem, hogy több mint egy hónapos késéssel értesültem a haláláról. Azzal engesztelném ki, hogy tanulmányban próbálom majd értékelni figyelemre méltó életművét. Ez a legkevesebb, amit megérdemel.