Tegnap Óbudán jártam, a Társaskörben tartották a hetvenkedők estjét. A Napkút Kiadó jelentette meg azt a kötetet, amelyben nyolcvan-valahányan mutatkoztunk be. Valamennyien 1945-ben születtünk. Jövőre töltjük be a hetvenet, ezért hetven sort írhattunk magunkról. A könyv végére kerültem, mert novemberi vagyok, de amúgy is megszoktam már a névsor végét. Beleolvashattam a szép kiállítású kötetbe, míg a kortársaim kiálltak a pódiumra, és egy percben elmondták a magukét. Ahány perc, annyiféle sors - gondoltam -, csakhogy az írás- és szóbeli vallomásokból közös pontok rajzolódtak ki.

Például az, hogy háborús gyerekek vagyunk. Apáink vagy jöttek haza, vagy mentek el hazulról, eltávozást kaptak a katonaságtól, vagy menekültek a Nyugat felé sodródokkal a Kelet felől érkezők elől. Eltávon fogantunk, út közben születtünk. Legalább tucatnyi ünnepeltnél tüntette föl a szerkesztő az osztrák vagy német születési helyet, bár akadt olyan is, akit a háború végén nem ott írtak be az anyakönyvbe, ahol született, hanem ahol volt állami adminisztráció. Aztán valahogy mindenki hazakeveredett, hogy belekóstolhasson a Rákosi-korszakba. Kitelepítették, betelepítették, hol áldozat volt a családjával együtt, hol haszonélvező.

Egyik sorstársunk emlékeztetett arra, hogy 1955. április 4-én csak mi, negyvenötösök kaptunk kakaós kuglófot. Egyidősek voltunk a felszabadulással, haragudtak is ránk a többiek, rám például az 1946-os osztálytársak. Ez azért ment ki a fejemből, mert akkor már túl voltam a kuglófos sokkon. A kiskőrösi plébános azzal marasztalt néhányunkat a felkészültebb hittanosok közül, hogy a vasárnap délelőtti ministrálás után kakaót ihattunk, és az említett kalácsot apríthattuk bele. A Kádár-korszakban érettségiztünk, majd főiskolások vagy egyetemisták lettünk, máskülönben aligha csinálhattunk volna kisebb-nagyobb karriert a szakmánkban. De nem is neveztek volna el bennünket a hatvannyolcas nemzedéknek.

Nem férünk bele a mindenható miniszterelnök történetfilozófiájába, mégse állítanám, hogy miatta lesz a tavaszi az utolsó szemeszterünk. Előtte is úgy volt, hogy hatvanötig vezethetünk másokat, és hetvenig a katedrán adhatjuk át a tapasztalatainkat. Az viszont igaz, hogy rengeteg pénzt vont ki a felsőoktatásból, és a majdani professor emeritusoknak már nem jut nyugdíj-kiegészítés. Kicsit szomorkás a hangulatom máma - így foglalnám össze egy ifjú korunkban dúdolt sláger nyomán a figyelemre méltó kötet és a tanulságos találkozó kedélyállapotát.