Negyedszázadra visszamenőleg sikerült vagy ötven meghatározást, körülírást, értelmezést összegyűjteni korunk rákfenéjéről, a korrupcióról. Az idézetek egyik fele az 1989-2010 közti időszak hangulatát tükrözi, a másik a legutóbbi négy és fél évét. Mégse ragadnék le az Orbán-korszaknál, mert a gyökerei mélyebbre, távolabbra nyúlnak. A lényeget Tribolt Lajos székesfehérvári újságíró fogalmazta meg: „A korrupció fő oka a politikai elit. A kisemberek csak tanulnak tőlük.” (Fejér Megyei Hírlap, 2008. szeptember 27.)

Mindez onnan jutott az eszembe, hogy a 444 című digitális újság tallózott az országgyűlési képviselők vagyonnyilatkozataiban. Az egyszerűség kedvéért összeadtam a magyar politikusok magán- és köztartozásait, a zárójelbe helyezett számok millió forintot jelentenek. Íme, az erősorrend: Lázár János kancelláriaminiszter (60), Rogán Antal Fidesz-frakcióvezető (47), Szijjártó Péter külminiszter (45), Lezsák Sándor parlamenti alelnök (40), Kósa Lajos ügyvezető alelnök a Fideszben (37), Pesti Imre fővárosi Fidesz-politikus (22,5), Velez Árpád szocialista politikus (20), Farkas Flórián Lungo Drom-politikus (16).

Nem föltétlenül az a legjellemzőbb, hogy egy kivételével kormánypártiak. Inkább az, hogy az első nagy választási győzelem (2010) után elfogadott törvény szerint egy közszolga havi jövedelme nem haladhatja meg a kétmillió forintot, és ebből adódik egy meglepő következtetés. A politikai elit különböző állami helyekről fizetést húzó tagjai egy választási ciklusban, 48 hónap alatt mintegy 100 millió forintot kereshetnek. Ha ennek a felét magukra és a családjukra költik, marad 50 milliójuk ház építésére vagy vásárlására, szántóföldre, szőlőre, telekre, műkincsre; úgynevezett tartós javakra.

Aki azonban közülük az elviselhetőség mértékén felül költekezik, nem a törvényes jövedelméből teszi. Márpedig ha annyival tartozik, mint amennyit az iménti összeállítás sejtet, a szó szoros értelmében létkérdés számára, hogy minél tovább maradjon a hatalomban. Foggal-körömmel ragaszkodik tehát a bársonyszékéhez és a hivatali íróasztalához. Ezzel magyarázható, hogy az adósságban úszó politikusok kerülik az átláthatóságot, az elszámoltathatóságot - és a választási vetésforgót. Már nem elég nekik, hogy alkalomadtán megdézsmálják a közpénzeket. Állami szintre kell emelniük, a rendszer lényegévé kell tenniük a korrupciót. Máskülönben becsületes adósként aligha fizethetik vissza a borsos részleteket.