Tegnap korán feküdtem le, mert nagy felelősség nyomja a vállam. Fiam egy radiológiai konferencián van Amerikában, és én viszem iskolába Z. Panna első osztályos tanulót. Álmomban se gondoltam volna, hogy miközben durmolok, kommentelők vitatkoznak a bejegyzésemről. Néhányuknál a címben olvasható egrecíroztatás csapta ki a biztosítékot.

Szerintük olyan szót használtam, amely nem is létezik. Volt persze, aki megvédett, mégis meglepett a számon kérés hevessége, durvasága. Vajon kik azok, akik éjjel szörfölnek a világhálón, és minden szorongásukat, megaláztatásukat a rövid és lehetőleg sértő hozzászólásba ölik? Ha este tíztől reggel nyolcig mintegy ezren olvasták a tegnapi bejegyzést, azt is jelentheti ez, hogy napközben nincs dolguk. Ha volna, éjjel aludnának. Bizonyára sok köztük a nyugdíjas és a munkanélküli. Ha közülük néhányan lehülyéznek, akkor azt olvasom ki soraikból, hogy jobban írnák meg azt a fránya harminc sort, de nem alacsonyodnak le odáig, hogy neki is gyürkőzzenek. Maradnak a kioktatásnál, amely egyébként az egrecíroztatás magyar megfelelője.

A latinos-németes szót először a dédnagyapámtól hallottam. Néhai Z. Antal 1874-ben született, és a múlt század hatvanas éveiben halt meg egy erdélyi falu hosszúra nyúlt családi házában, a leghátsó és legkisebbik szobában, a kenyérsütésre használt búbos kemence melegítő közelében. Sokat mesélt a K. und K. hadseregben eltöltött évekről, a német vezénylési nyelvről. Az ő kedvenc kifejezése volt az egrecíroztatás, amely a katonai gyakorlatoztatást jelentette. Azt már én fűzöm hozzá, hogy a ritkán használt, ízes magyar szavak között tartják nyilván, és átvitt értelemben dorgálást, korholást, feddést, parancsolgatást, rendreutasítást, ugráltatást jelent. Ezzel be is fejezném a tegnapi blog lényegét még csak nem is érintő nyelvészeti vitát, bár volna még egy megjegyzésem.

Másfél évtizedig szerkesztettem egy irodalmi újságot, és sok író-publicista kéziratát gondoztam. Ha például Bertha Bulcsu, Bodor Pál vagy Végh Antal olyan szót használt, amelyet nem ismertem, eszembe se jutott megkérdőjelezni vagy pláne kihúzni. Örültem, hogy az értelmiségi olvasók tudatába Bulcsu beemelte a dunántúli, leginkább vasi és Balaton felvidéki, Pali az erdélyi, Tóni pedig a szatmári kifejezéseket. Miért ne engedhetném meg magamnak, hogy olyan szót használjak, amelyet az aggastyán korában is régi egyenruhájában fényképezkedő dédnagyapámtól hallottam?