Ha élne, ma volna kilencvenöt éves. Utolsó hónapjaiban sokat beszélgettünk. Orvosától tudtam, hogy kevés ideje van hátra, és azért vállaltam munkát a szegedi egyetemen, hogy kéthetenként láthassam. Gyakran sétáltunk a Kálvária téren, két sovány, azonos magasságú, egymásra hasonlító férfi, és ama mozzanatokat firtattam az életéből, amelyekről addig keveset hallottam. A családi történetekkel nem untatom az olvasót, van azonban valami, amit talán érdemes megosztani vele.

Apám nyolc osztályt végzett, de amióta csak az eszemet tudom, mindig járt valamilyen tanfolyamra. Majd amikor beíratott a gimnáziumba, ő is beiratkozott a közgazdasági technikumba. Gyakran írt nekem szövegeket. Irigyeltem a kiírt betűit, de a helyesírása bizony gyatra volt. Erdélyi lévén román iskolába járt, és csupán otthon gyakorolhatta az anyanyelvét. Érettségi előtt viszont már hibátlan dolgozatokat adott be. Ekkor jöttem rá, hogy van érzékem a tanításhoz.

Apám sokat olvasott, leginkább újságot - könyvet ritkán láttam a kezében. Amíg vele éltem, minden hétköznap adott egy forintot, ebből kellett megvenni az Esti Hírlapot. Bármit csinálhattam nap közben, délután négykor azonban a kecskeméti főtéren kellett lennem, az üres zsinagóga oldalán felállított alumínium újságstandnál. Fél ötkor ért haza a munkahelyéről, és a konyhaasztalon várta az éjszakai és reggeli eseményekről is beszámoló „szocialista bulvár”. A hetven filléres újságnak köszönhetem a német kultúra iránti érdeklődést, a maradék harminc fillérekből vettem huszonhat forintért egy zsebszótárt. Máig megvan, és ha gyorsan kell megnézni valamit, csak ki kell nyújtani érte a kezem.

A kombinált szekrény üvegezett, szerény méretű könyvespolcán egyetlen sorozat árválkodott, Nyirő József fehér vagy inkább bézs színű, halina kötéses életműve. Ronggyá olvastam, és találtam benne katarzissal kecsegtető novellákat, sőt egy regényt is. Ebből a közegből szabadultam be a megyei könyvtárba, amelyet épp úgy a város nagy szülöttjéről, Katona Józsefről neveztek el, mint a gimnáziumot, ahová jártam. Amit a könyvtárban olvastam, arról rengeteget vitatkoztunk apámmal, olykor néhány napig szóba sem álltunk egymással. Utolsó hónapjaiban megbeszéltük ezeket az összezördüléseket, és nyugvópontra jutottunk - ő hamarosan a szó fizikai értelmében is. Idestova másfél évtizede halt meg, és minél korosabb leszek, annál többet gondolok rá. A szép írására, a családszeretetére, meg arra, hogy velem ellentétben a jég hátán is megélt.