Áll a bál a baloldalon. A Demokratikus Koalíció és az Együtt-PM berzenkedik az MSZP ellen. Nem ismerem az egyezkedés körülményeit, óvakodnék hát a konfliktus értelmezésétől. Arról mégis van véleményem, hogy a politikában szabad-e beérni a kézfogással. Az ellenfelek között talán igen, a szövetségesek között azonban már nem szabad - ezt a hibát követte el a két másik baloldali párt. Nem csoda, ha írásbeli egyezség híján a szocialisták utólag még harcolnak a jobb fővárosi pozíciókért.

Közérzetüket így fogalmazta meg Török Zsolt az egyik közösségi oldalon: „Szinte mindent benyeltünk és elfogadtuk, amit akartak. Gondolom a kompromisszum, az ha mindenki enged egy kicsit. A választóknak elege van már a huzavonából. Dolgozzunk!” A megfogalmazásra összpontosítanék. A ’benyeltünk’ után ki kellett volna tenni a vesszőt, a ’gondolom’ után szintén, a ’kompromisszum’ után viszont nem kellett volna; azt a fránya vesszőt az ’az’ és a ’ha’ közé kellett volna kitenni. A ’választók’ pedig többes számú, ezért az ’elég’ szót is többes számba kellett volna foglalni.

A hangulatjelentésnek tehát így kellett volna megjelennie, ha az MSZP volt szóvivője tartotta volna magát a magyar helyesírás szabályaihoz: „Szinte mindent benyeltünk, és elfogadtuk, amit akartak. Gondolom, a kompromisszum az, ha mindenki enged egy kicsit. A választóknak elegük van már a huzavonából. Dolgozzunk!” A mindössze két és fél sorban öt helyesírási hibát húztam alá. A legutóbbi évtizedben 14 ezer diák-kéziratot javítottam, és akadt olyan kommunikáció szakos hallgató, aki harminc sorban ötven hibát ejtett. Ez eddig csúcsnak számított a médiatanári gyakorlatomban, erre jött most egy hivatásos kommunikátor, aki megjavította a csúcsot. Bátorságra vall ilyen nyelvi felkészültséggel kiállni a nyilvánosság elé.

Néhány hónappal ezelőtt arról dohogtam ebben a rovatban, hogy Török Zsolt liberális értelmiségieket sorakoztatott föl a pesti Nagykörúton, mert felelősségre vonta őket az MSZP választási vereségéért. Igyekeztem finoman fogalmazni, feltételeztem ugyanis róla, hogy nem tudta, miről beszél. (A nagykörúti metaforával 1948-ban Rákosi Mátyás kísérletezett, Csurka István pedig a rendszerváltás első éveiben.) A volt szóvivő e-mailben megkérdezte tőlem, hogy mi bajom van vele. Akkor nehezen tudtam volna röviden felelni. Most már, minden részletre kiterjedő közösségi bejegyzése után könnyebb a válasz: ez.