Tegnap fontos disputa robbant ki a digitális sajtóban. Két komoly ember a politikai újságírás helyzetéről vitatkozott. Körmendy Zsuzsanna a Magyar Nemzet publicisztikáit szerkeszti. Valaha együtt dolgoztunk a legnagyobb könyvkiadónál, és művelt, kulturált szerkesztőnek ismertem meg. Nem valószínű, hogy szakmai adottságai megváltoztak attól, mert újságírásra adta a fejét. Pintér Bencét nem ismerem személyesen, de írásai alapján a fiatal tehetségek közé sorolom. Már nem a Kádár-korszakban szocializálódott, és másként látja a világot meg a hazai sajtót, mint mi, idősebbek.

Körmendy Zsuzsanna szerint politikailag független újságírás nincs, a „viszonylagos” - lefordítom: korlátozott - függetlenségen belül azonban szabadnak érzi magát. A véleménye belülről jön, nem kívülről tukmálják rá. Van egy értékrendszere, amely többnyire találkozik egy politikai irányzatéval és a mögötte álló pártéval. Pintér Bence szerint nálunk nincs talán politikai értékrendszertől független újságírás, de van politikai pártoktól független. Azt látom ebben a felfogásban, amit már nem a Kádár-kori sajtóban tanultam meg, hanem a cikkíróhoz hasonló gondolkodású tanítványaimtól: az újságírás nem szolgálat, hanem szolgáltatás. Ők már nem a pártok pénzéből akarnak megélni, hanem az olvasók érdeklődéséből.

A legutóbbi háromszáz év sajtója arról tanúskodik, hogy a pártos újságírást a kiadóhivatali tőke hiánya hozta létre. A sajtó Nyugat-Európában azért kanyarodott el a politika kiszolgálásától, mert a hirdetések révén fokozatosan levált a pártokról. Ugyanez a jelenség érzékelhető Kelet-Európában is, de még a XXI. században sem vált meghatározóvá. Ezzel magyarázható, hogy tőlünk nyugatra gyakorlatilag nincs pártsajtó, nálunk viszont még van. Sőt, minél több a veszteséges médium, annál inkább lesz. Egyelőre külön kasztot alkotnak a portálok, mint például a Pintér Bence vitacikkének helyet adó Mandiner, továbbá az Index és az Origo. Rendszerváltás után szocializálódott újságírók szerkesztik őket, akiknek a publicisztikájából kirajzolódik ugyan az értékrendszerük, de nem a politikusokat részesítik előnyben, hanem az olvasókat.

Néha az a benyomásom, hogy a hagyományos sajtóban és a Kádár-korban szocializálódott bal- és jobboldali újságírók között több a hasonlóság, mint a különbözőség. A magyar sajtó megújítását nem föltétlenül tőlü(n)k kéne várni.