A szétesett csapat - ez a címe Tamás Pál írásának, amely a Népszabadság mai számában látott napvilágot. A szerző azt kérdi, vajon az ellenzék választási vereségében milyen szerepet játszottak a publicisták. Nem a baloldali politikusok gittjét rágja, hogy a választási vereség egyik oka a média okoskodása: az újságírók gyakran kérdeztek rá az ellenzéken belüli pozícióharcra, holott ezzel az erővel a kormánypárti politikusokat is faggathatták volna. Ehelyett azt fejti ki, hogy „2010-2014 között az ellenzéki zsurnalisztika végül is leginkább a törzsválasztót érte el.”

Oké. De milyen az ellenzékiségre hajló törzsválasztó? Ha élemedett korú és viszonylag iskolázott, akkor alighanem a papír alapú sajtót olvassa. A fiatalabb törzsválasztók azonban nem rajonganak az elvontabb okfejtésekért, és a világhálóról szerzik be az információkat. Őket az ellenzéki zsurnalisztika csakugyan nem érte el. A cikkíró meg is nevezi ama publicistákat, akiket érdemes lett volna olvasni. Igazán kár, hogy kommunikációs szakos tanítványaim tőlem hallották először a nevüket - egyetlen cikkükkel sem találkoztak. Annál inkább fújják a harmincas publicisták nevét, akiknek véleményével a digitális sajtóban szembesülnek. E zsurnaliszták egyszerűbben, közérthetőbben, pártatlanabbul fogalmaznak.

Ott keresném a törésvonalat, hogy nemzedékem nagyra becsült tagjai a Kádár-rendszerben szocializálódtak. Kinőttek ugyan a pártos újságírásból, de nem lepődnek meg, ha baloldali politikusok - például Szanyi Tibor - azt hangoztatják, hogy aki pénzt kér tőlük, az segítsen nekik a választópolgárok megszólításában. A digitális publicisták csak hírből ismerik a pártos újságírást. Utálják Orbánt, mert korlátozza a nyilvánosságot, de föl sem ötlik bennük, hogy „bedolgozzanak” az ellenzéki pártoknak. E számítógép merevlemezén van néhány millió karakternyi szöveg a rendszerváltás utáni politikusoktól. Azt vettem észre, hogy leginkább azoknak a szerkesztőségeknek nyilatkoznak, amelyek nem késztetik őket arra, hogy döntéseikről számot adjanak a nyilvánosságnak. Ma is abban a közegben élnek, amelyben a sajtó nem gazdasági, hanem politikai vállalkozás. Ha jól viselkedik, akár veszteséges is lehet.

Ezt az összefüggést Tamás Pál nem hozta szóba, holott a megállapítás épp tőle származik. Ha emlékezett volna korábbi írására, pontosabban vázolhatta volna föl az ellenzéki zsurnalisztikában kirajzolódó törésvonalat.