A tegnap említett első világháborús cikkek közül az egyik Kurcz Béla nevéhez fűződik. A Népszavában kifejtette, hogy 1914-től bealkonyult a szuronyok korának. „Beásták a gépágyúkat, jöttek a lövészárkok, a repülőgépek, a kezdetleges harckocsik, a mustárgáz…” Ha már kitette a három pontot, a rádióval egészítem ki a listáját.

A párizsi Eiffel-toronyban már a XX. század első éveiben rádióztak, egyszerre két stúdióban is. Az egyikben civil mérnökök próbálták a rádióhullámokat hozzáférhetővé tenni a nyilvánosság számára, ők hozták át például New Yorkból Enrico Caruso szárnyaló tenorját az Atlanti-óceán európai partjára. A hadmérnökök pedig azzal kísérleteztek, miként lehetne a rádióhullámok révén terjesztett információkat elzárni a nyilvánosság elől. Mire kitört a háború, a hadsereg mindenhol legyűrte a nyilvánosságpárti rádiózókat. Veszélyeztették a csapattestek összehangolását, ehhez ugyanis kódolni kellett a kizárólag egymásnak szánt információkat. Csakhogy a titkos rendszer nem működött tökéletesen, ezért a híradós tisztek kalitkában őriztek idomított postagalambokat is, amelyek szükség esetén célba juttatták az éterben elkeveredett üzeneteket.

1917-től, az Egyesült Államok bekapcsolódásával javult a technikai helyzet, az európainál fejlettebb hadiipar jobb minőségű adó- és vevőkészülékeket állított elő. A jenkik ahhoz épp időben léptek a háborúba, hogy Németország és szövetségesei - köztük Magyarország is - vereséget szenvedjenek, ahhoz viszont túl későn, hogy teljesen kiaknázhassák a rádiózásban rejlő katonai lehetőségeket. Rengeteg készülék maradt a nyakukon, túl kellett adni rajtuk. Az amerikai hadiipar úgy szabadult meg a hatalmas raktárkészlettől, hogy áramtermelő cégek fantáziát láttak a nyilvánosságnak szánt rádióműsorokban.

Az már a sors iróniája, hogy a történelmi Magyarország szempontjából végzetes trianoni békeszerződés kétféle értelemben is kötődik a rádiózáshoz. Az amerikai hadsereggel túlsúlyossá vált ellenfél egyre összehangoltabb csapatmozgásai vereségre kárhoztatták ugyan, de a Horthy-korszak legjelentősebb médiapolitikusa, Kozma Miklós fölismerte, hogy a rádióhullámoknak nem lehet határt szabni. Egyebek mellett azért alapította a Magyar Rádiót, hogy műsorai elérhessék a határokon kívül rekedt magyarokat.