Belenéztem egy dokumentumfilmbe. Szörfölés közben kaptam el az utolsó fél óráját, és érdekelne az első fele is, ha tudnám, melyik tévécsatornán lehetne megnézni - vagy letölteni, esetleg hozzájutni a kazettájához. Egyszer volt… a címe, és egy Los Angeles-ben élő rendező és operatőr, Kálmán Gábor készítette a kalocsai zsidókról.
Valaha ő maga is közéjük tartozott, és véletlenül maradt életben. Ellentétben a legtöbb rokonával és ismerősével, akiket ma hetven éve, 1944. június 18-án vagoníroztak be. Az amerikai-magyar filmes megörökítette egy helytörténész, Dr. Magóné Tóth Gyöngyi beszélgetéseit. A kalocsai tanárnő már nem talált zsidókat a Duna menti kisvárosban, megkeresett azonban nyolcvan és kilencven közötti embereket, leginkább férjüket túlélt özvegyasszonyokat, akik még ismerték a hajdan 360 főnyi közösség tagjait. Ezekből az interjúkból és a régi fényképekből állt össze a dokumentumfilm, amely a profi rendező-operatőr jóvoltából meglepően, sőt megrendítően hiteles képet vázolt a két világháború közti településről.
Benne a „nadrágos emberekről”: orvosokról és ügyvédekről, kereskedőkről és iparosokról, akik a polgári életvitelt testesítették meg a helybéliek szemében. Családjukkal leginkább a főutca és a Vajas-patak közti házakban éltek, a hatóságok 1944 tavaszán ezt a részt választották el deszkakerítéssel az érseki székhely többi utcájától. Ide zsúfolták a környékbeli zsidókat is, összesen 617-et, itt rendezték be a gettót. Azt már nem a filmtöredékből tudom, hanem anyámtól, hogy miután elszállították őket a pusztulásba, az immár lakatlan gettóba iskolalátogatást szerveztek a hatóságok.
Majdani anyám még kamaszlány volt, és az első világháborús hadirokkantak számára épített városszéli telep földes „padlózatú” szoba-konyhás lakásából indult a belvárosi polgárnézőbe. Akkor látott életében először fürdőszobát, amelyben alaposan körülnézett. Az ablakhoz lépve pedig látta, hogy tőle néhány méternyire a leventefoglalkozásokról ismert tornatanár lovas kocsira pakol kisebb bútorokat, összegöngyölt szőnyeget és fűzfa kosárban konyhából összeszedett étkészletet. Félénken megkérdezte a csoportjukat felügyelő tanárnénitől, vajon a fürdőszobából hazavihetné-e azt az acélos csillogású, kellemes fogású kézitükröt, amelynek kerek, csőszerűen kiképzett előrészéből ciklámen színű rúzst lehetett kihúzni.
Igenlő választ kaphatott, mert nemrégiben bekövetkezett haláláig láttam a fürdőszobájában. Igaz, a rúzs már kikopott belőle.