Kedd van, és a legutóbbi napokban három különböző számmal szembesültem. Lévai Katalin szombaton azt fejtegette a Népszavában, hogy a kormányváltók hangja az ellenzéki médián keresztül a választópolgárok öt-tíz százalékához jutott el. Farkasházy Tivadar tegnap úgy fogalmazott az ATV stúdiójában, hogy „A sajtó kilencven százaléka a Fidesz kezében van.” Bajnai Gordon pedig a mai Népszabadságban arról értekezik, hogy „A jelenlegi médiaszerkezetben a mi gondolataink legfeljebb másfél millió emberhez jutnak el.” (Hozzáfűzte, hogy a Fidesz üzenetei kétszer annyihoz.)

Mindhárman komoly emberek, figyelünk a volt miniszter szociológus, az újságíróként dolgozó közgazdász és a volt miniszterelnök közgazdász megnyilvánulásaira. Bár ezúttal könnyen belátható, hogy a számaik ütik egymást. Vajon honnan vették az információkat? Évtizedek óta foglalkozom a nyomtatott sajtóval, tankönyvet írtam róla, szűkebb kutatási témám a vidéki sajtó - merem állítani, hogy naprakész vagyok a témakörből, e számokhoz azonban a szakirodalomban nem volt szerencsém. Vagy elkerülték a figyelmem - és akkor megvan a véleményem saját magamról -, vagy az említett közéleti személyiségek a hasukra ütöttek. Amíg nem állnak elő a felmérések eredményével, hadd próbáljak valami összefüggést teremteni legalább két szám között.

Tételezzük föl, hogy Bajnai Gordon tudja, miről beszél. Ha összeadjuk a kormányváltók másfél millió médiafogyasztóját és a Fidesz kétszer annyiját, még mindig hibádzik három és fél millió választópolgár. Ők is olvasnak, néznek, hallgatnak valamit. Ami e szürke zónába sorolható, az nem ellenzéki és nem is kormánypárti. Ide tartoznak a megyei napilapok, a kiskirály polgármester tévéje, rádiója ellenében alapított helyi médiumok (mellesleg százszámra), a tanítványaim magánportáljai, bizonyos hirdetési újságok és a kérész életű, nem túlságosan magas színvonalú, de a közéletről valamelyest mégis tájékoztató kiadványok, amelyeket azok postaládájába dobnak, akiknek nincs pénzük újságra, és kimaradtak a rádiók-televíziók digitalizálásából.

A tegnapi bejegyzésben már tisztáztuk, hogy például a mintegy 700 ezer példányban megjelenő megyei napilapokat két és félmilliónyian olvassák. Most már csak a maradék egymillió médiafogyasztó „szürke” médiumát kéne megtalálni.