Az élet matematikája című jegyzetemhez Amerikából szóltak hozzá. Szerzője az érintett tudós, Pellionisz András. A jegyzet tegnap délelőtt 11.15-kor jelent meg a Blog.hu-n, a professzor pedig ma hajnalban 2.58-kor válaszolt, a kaliforniai időszámítása szerint kilenc órával korábban, tegnap este hat előtt két perccel. Nemcsak a világ zsugorodott össze, hanem egy tőlünk eltérő módon szocializálódott emberre is rácsodálkozhattam.

Nem sértődött meg azért, mert őszintén bevallottam, hogy nem értek a tudományához, amelyet genóm informatikának nevezett el. Elvégre hozzám hasonlóan sokan nem értik a biofizika és a számítástechnika határmezsgyéjén kigondolt találmányt. Közre adja tehát, hogy én és a blog olvasói hol lelhetik meg az angol nyelvű szakirodalmat, majd hozzáfűzi, hogy 2006-ban nálunk is napvilágot látott egy „remek és közérthető” cikk az Origo nevű portálon. Aki pedig vele akarja fölvenni a kapcsolatot, annak íme, a „drótposta” címe, üdvözlettel „Pellionisz András, az MTA doktora”. Nocsak. Büszke a lehető legmagasabb hazai tudományos fokozatára, és amerikai tudós létére is a drótposta kifejezést szorgalmazza a nálunk kényelmességből használt e-mail helyett?

Nem ezt szoktam meg a kommentelőktől (hozzászólóktól). Leginkább álnéven durvulnak, füstölögnek, minősítenek - tisztelet a nagyon kevés kivételnek. De még a kivételekből is hiányzik az a gondolkodásmód, amely Pellionisz professzorra jellemző. Van egy szellemi portékája, melyet komolyan vesznek világszerte, és ha már személyemben vette valaki magának a fáradságot, hogy írjon róla, megérdemli a tárgyszerű tájékoztatást. Hátha megérti a tőle valószínűleg távol álló témát, és esetleg az olvasói között lesz olyan szakember, aki fantáziát lát a genóm informatika meghonosításában.

A rövid, mindössze néhány soros hozzászólásban van egy utalás a lappangó titokra is. Az „új EU-térségben” (Észtországot és Romániát említi a mérnök-orvos) jobban áll a találmány szénája, mint itthon. Holott - és ezt már én fűzöm hozzá - az amerikai magyar kutató ingyen adta nekünk a licencet, az észtek és a románok viszont fizetnek érte. Miért mégis, hogy ott befogadták, itt meg nem? Talán akad majd egy újságíró, aki nálam jobban ért a természettudományokhoz, utánanéz a témának, és közreműködik abban, hogy egy tízezer kilométernyire élő honfitársunk végre próféta lehessen a hazájában. S ami ezzel egyet jelent: több magyar betegnek legyen esélye a gyógyulásra.