Az újságíró szeminárium kedvelt mozzanata a szignókeresés. A diákok bemondják a nevüket, és azt vizsgáljuk, ha az újságban több cikkük is megjelenik, milyen szignókat lehet írni a kisebbek alá. Például Sándor Alexandra Valéria így lett SAV.

Akkor tizennyolc volt, most huszonnégy. Közben az ország legjobb diák-újságírójává választották, majd különdíjat nyert a makói Pulitzer-pályázaton, tavaly ő kapta a junior Pulitzer-díjat is. Hamarosan megszerzi a harmadik diplomáját, névjegye szerint független online kisiparos. Hozzánőtt a szignójához. Az egyik kiadó regényfordításra kérte föl, épp az ő csípős stílusát igényelte, a könyv nemrégiben jelent meg. Blogjában, a Tempty.hu-ban pedig ezt a címet adta tegnapi jegyzetének: „Csendben döglődik a Nyíregyházi Főiskola.” Nem értek egyet vele. A ’csendben’ helyett azt kellett volna írnia, hogy csöndben, így kevésbé mekegős a cím.

A múlt héten jártam a hatalmas, gyönyörű épületekben, és alig tapasztaltam mozgást. Ezt annak tulajdonítottam, hogy a főiskola megrendezte a magyar tudomány napját, és a diákok örültek, hogy otthon tölthetnek még egy napot. Holott akár meg is hallgathatták volna az előadásokat, amelyekből kiderült, hogy a tanáraik mivel foglalkoznak, ha nem a tanításon törik a fejüket. SAV-nak épp a tanítással van baja. Szerinte a valóságos diákvárossá fejlesztett campust az állami pénzek elvonása kiürítette, afféle „tanárgyárrá” fejlődött vissza. Életkorából adódik, hogy nem emlékezhet a főiskola indulására. Fél évszázaddal ezelőtt tanárképzőként jött létre, innen bővítette az első Orbán-kormány sokkarú intézménnyé, majd a második Orbán-kormány kísértetvárossá változtatta az ország egyik legszebb épületegyüttesét.

A folyamat értelmezésébe nem mennék bele, azt azonban kitörési pontnak vélem, ha a főiskola visszatér a kiinduláshoz. Van mit pótolni Északkelet-Magyarországon, az általános iskolák tantestületeiben. Persze csak akkor, ha a felkészítés nem futószalagon történik. De ha vitatkoznék is SAV-val, okfejtéséből következik egy továbbgondolásra késztető ellentmondás. Amikor még rengetegen tanultak kommunikációt - és a többségük költségtérítést fizetett -, akkor e szak számított a főiskola „fejőstehenének”. Eltartotta a kis és veszteséges tanszékeket, amelyeken több volt a tanár, mint a diák. Most, hogy az oktatáspolitikai kormányzat nem kívánatosnak minősítette a kommunikációt, helyben sem elegáns egy kis tanszéket az enyészetbe átutalni.