Tegnap délután az újságírás-utánpótlásról beszélgettünk a budapesti Syma-csarnok jobb felső sarkában. Vagy ötvenen üldögéltünk a nemzetközi nyomdaipari kiállítás konferencia-részlegében. Az összejövetel kis híján két óráig tartott. Ha ezt a száztizenöt percet elosztom a hajdani kommunikáció szakosok és az utánuk megszólaló mentorok (médiatanárok) számával, összesen tizenöttel, akkor egy-egy élménybeszámolóra hét és fél perc jutott.

De inkább csak hat, mert moderátorként én is igénybe vettem az időt. Vajon lehet-e alig néhány perc alatt átfogó képet rajzolni egy pályakezdő kommunikátor helyzetéről? Arról nem, de a pályakezdők közérzetéről annál inkább. A mozaikokból hiteles kép bontakozott ki, legalábbis számomra. Akadt köztük túlkoros, érdekes életúttal, aztán egy harminc körüli, a többi viszont a húszas évek második felét tapossa. Ketten dolgoznak hivatásos újságíróként. Négyen tanulgatják a nyilvánosság mesterségét különböző szerkesztőségekben, miközben más szakmában keresik a kenyérre valót. A többiek pedig leginkább marketingesként hasznosítják az újságíró szemináriumon tanultakat.

Immár több mint húszévnyi médiatanárkodás alapján készítettem egy házi statisztikát. Minden harmadik diák azért jelentkezik a főiskolára, az egyetemre vagy valamelyik magán médiaiskolába, mert érdekesnek tartja a nyilvánosság előtt végezhető munkát. Nem föltétlenül újságírónak készülnek tehát, hanem képernyőn látható embernek. Híresnek, ha úgy tetszik celebnek. Mire végeznek, már csak minden hatodik helyezkedik el a médiában. Közben ugyanis rádöbbentjük őket, hogy a látszat eléréséhez sok munkára van szükség. Akik maradnak a pályán, néhány évet eltöltenek a szakmában, és úgy harminc táján már csak minden tizedik ver gyökeret az újságírásban. Ehhez képest nem is olyan rossz az arány, ami kirajzolódott a tagnapi kerekasztal-beszélgetésen.

Elég sokan nem jöhettek el a meghívottak közül, tulajdonképpen nekik írom ezt a néhány sort. Jó lett volna velük is beszélgetni, és utána a csarnok másik sarkában sörözni. Távollétüket fájlalom ugyan, mégsem élem meg kudarcként, mert a végzés után sikerült újságíróként elhelyezkedniük. Egyelőre nem engedhetik meg maguknak, hogy hétköznap, ráadásul délután kettő és négy között számoljanak be sorsuk alakulásáról.