Hétfő óta újabb veszély fenyegeti a hazai médiát. Kormánypárti képviselők módosítanák úgy a már elfogadott, de még hatályba sem lépett büntető törvénykönyvet, hogy a nagy hírre vergődött bajai álvideó nyomán súlyosbítanák a szankciókat. Egyévnyi börtönt kapna, aki kép- vagy hangfelvételt hamisítana, ugyanennyit az a szerkesztő, aki úgy közölné, hogy nem venné észre a manipulációt. Már két évet ülne az a redaktor, aki a hamisítás ismeretében tenné hozzáférhetővé a felvételt, hármat viszont az a szerkesztő, aki nagy nyilvánosság előtt csinálná ugyanezt.

Volt olyan kolléga, aki azon háborgott, vajon ki dönti majd el, hogy mi a különbség a kis és a nagy nyilvánosság között. A szakma pedig hajlik arra, hogy a tervezett módosítás kedvét szegné a tényfeltáró riportereknek és a bátor szerkesztőknek. Ez aligha lesz jó üzenet a közelgő választási kampányban, alkalmas ugyanis a nyilvánosság korlátozására. Hasonlít ahhoz, amikor a szigorú gazda ezzel inti nyugalomra ugrabugráló ebét: „Ül a kutya!” A rakoncátlankodó szerkesztőket azzal vigasztalom, hogy ilyen helyzetekben érdemes a sajtótörténethez fordulni. Úgy rémlik, nincs új a Nap alatt.

Az első világháború előestéjén a magyar országgyűlés elfogadott egy kemény, nyilvánosságkorlátozó sajtótörvényt, amely Trianon után is érvényben maradt, holott a túlméretezett szankciókat már nem indokolták harctéri események. A sarokba szorított lapkiadók ekkor vették át a német Sitzredakteur intézményét. Az újság adatait rögzítő impresszumot már nem a tényleges szerkesztő nevével kezdték, hanem egy régi bútordarabéval, aki már nyugdíjba vonult, és jól jött neki némi jövedelem-kiegészítés. Az úgynevezett ülőszerkesztőt nevezték ki főszerkesztővé. Ősztől tavaszig az előszobában üldögélt - addig sem kellett otthon fűtenie -, melengette fázós csontjait a kályhánál, és olvasgatott, vagy beszélgetett a titkárnővel. Amidőn pedig perbe fogták, majd elítélték a szerkesztőséget, a tényleges szerkesztő helyett bevonult a börtönbe, és leülte a kiszabott büntetést. Az egyik emlékirat szerint naponta ételhordóban vitték neki az ebédet, leginkább a tyúkhúslevest kedvelte grízgaluskával és a bécsi szeletet hagymás krumplival.

Hát bizony a kormányzatok jönnek, és mielőtt mennének, korlátozzák a nyilvánosságot. A szerkesztők meg csak üldögélnek.