Ha éppen nem repülne állásából a limburgi püspök, megkaphatná azt a címet, hogy ő rendelte meg a környezetébe leginkább illő házat. Csakhogy kissé túllépte a keretet, és most a pápánál magyarázkodik. Ama egyházfőnél, aki a szegények szentje, Assisi Ferenc iránti tiszteletből vette föl a Ferenc nevet.

Druszája, Franz-Peter Tebarzt-van Elst alig túl a negyvenen költözött a Frankfurt és Koblenz közti gyönyörű kisvárosba. Megrendelte az új püspöki palota tervét, és eredetileg 5,5 millió eurós költségvetéssel számolt. Ez még nem is verte ki a biztosítékot, csakhogy jelenleg 31 milliónál tart, a hatszorosánál. Ezt már kikérik maguknak a Szeged nagyságú település lakói. Holott a még nem is teljesen kész épület a maga fachwerkes (faszerkezetes) külsejével tökéletesen illeszkedik a főtér középkori hangulatába. A csodálatos palotában található például a főpap fürdőszoba közepén álló kádja, amely 15 ezer euróba került, ha jól számolom, négy és félmillió forintba.

A Der Spiegel című hetilap robbantotta ki a botrányt, amelynek egyik epizódja elgondolkoztatott. A fényűzésre hajlamos püspök beperelte a hamburgi szerkesztőséget, mondván: a vele interjút készítő újságíró úgy „költötte” a válaszát, hogy nem tette föl neki azt a kérdést, vajon milyen osztályon repült Indiába. (Mint kiderült, az elsőn persze.) A pört elvesztette, mert a szerkesztőség bizonyított. Ekkor tűnődtem el azon, hogy több száz interjút készítettem, több ezret szerkesztettem, és mindkét minőségben alkalmaztam egy módszert.

Ha túl hosszúra nyúlt a beszélgetőpartner monológja, olyan kérdéssel igyekeztem feloldani az egyhangúságot, amely eredetileg nem hangzott el, illett viszont a szövegbe. Csakhogy nem azért, hogy utólag hozzuk zavarba az interjúalanyt, vagy hogy okosabbnak mutassuk az újságírót, hanem azért, hogy a kinyomtatandó újságban megtörjük a betűtengert. Mentségemre szóljon, hogy ezt minden alkalommal megbeszéltem - illetve javasoltam az újságírónak, hogy beszélje meg - az interjúalannyal. Elvégre mindkét fél érdekelt abban, hogy minél többen olvassák a cikket.

A tanítványoknak most mégis óvatosan ajánlom a bevált szakmai fogást. Észrevettem ugyanis, hogy a pályakezdő újságírók nem viszik vissza a kéziratot, és nem ülnek a beszélgetőpartner mellé. A szöveget villámpostán küldik, és ugyancsak e-mailben várják a jóváhagyást. Ebből lesznek a sértődések és a bírósági perek.