Ma reggel csupán hétkor ébredtem föl, ez tragikai vétségnek bizonyult. A kézbesítő öt körül hozza a két napilapot, és majdnem mindig hatkor megyek le a postaládához. Általában így előzöm meg a munkába induló tolvajt.

Hetvenegy lakás van a házban, mindegyikhez jár egyen postaláda a lépcsőházban. S mert egyen kulccsal nyithatók, „kiolvasható” a másik lakó ládája. Sok a szegény ember közöttünk, és a kézbesítő szerint összesen ketten fizetünk elő újságra: egy ügyvéd meg én. Miközben ezeket a sorokat írom, meglep, hogy a lent történtek miatt nincs harag bennem, annak viszont örülnék, ha a tolvaj kiolvasná az újságjaimat, és este becsöngetne. Elképzelem, hogy beszélgetünk a filléres gondokról, talán még a média hatásáról is.

Hajdanán nem tartottam újságokat a postaládában. Fiókot béreltem a legközelebbi postahivatalban, és dél körül elballagtam a megyei és az országos napilapokért. Úgy 2008 tájban mondtam le a megyeiekről, mert egy nap késéssel érkeztek, és az utaztatás többe került, mint az előfizetés. Ráadásul mindegyik megteremtette az online változatot, azóta a számítógép képernyőjén olvashatóak. Az utóbbi fél évtizedben pedig a postaláda kiürítése miatt fokozatosan mondtam le a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap, a Heti Válasz, a Magyar Narancs, a HVG és a 168 Óra előfizetéséről. A közeli Szabó Ervin Könyvtárban lapozgatom őket, bár nem mindig frissiben jutok hozzájuk.

Tanulságos a kiadóhivatalok magatartása. A hetilapok például egy kivételével fegyelmezetten vették tudomásul a helyzet ilyetén alakulását, terjesztéssel foglalkozó munkatársaik sosem kérdezték meg, vajon mivel magyarázható az eltűnésem. Úgy látszik, rengeteg előfizetőjük van, és nem számít, ha az egyik kiszáll. Egyedül a HVG kérdezősködik, hátha mégis. Nem válaszoltam eddig, most azonban üzenem, hogy azért mondtam le a szolgáltatásról, mert van egy lakó a házban, aki nálam kíváncsibb volt a gazdasági hetilap tartalmas cikkeire.

Egyre inkább az a benyomásom, hogy a Népszabadság és a Népszava előfizetése sem ígérkezik jó üzletnek. Ha a mai számukat a legközelebbi standon veszem meg, másodszor is fizetnem kell értük. Ez a kisebbik baj persze. A nagyobbik az, hogy az itt töltött másfél évtized alatt, egy kilométeres sugarú körben hat újságstand szűnt meg. Lám, egy világvárosban, a budapesti Nagykörút tőszomszédságában így enyészik a nyomtatott sajtó.