2001 szeptemberében megjelent egy hetvenoldalas elemzésem az MSZP kommunikációjáról. Azt a címet adtam neki, hogy Autisták vagy szocialisták. Ma már megfordítanám. Ha az autistákkal kezdeném a címet, csak azok kattintanának rá a világhálón, akiket az autizmus érdekel, holott nem is arról szólt.

A szocialisták közül sokan haragudtak rám, mert nem voltak tisztában a betegség mibenlétével. Az autista ugyanis nem hülye, sőt olykor sokkal okosabb az egészséges embereknél. Az a baja, hogy befelé fordul, függetleníti magát a körülötte lévőktől, jól elvan magával. Az MSZP autizmusát nagypárti beidegződésnek véltem, amelyet még az MSZMP-től örökölt. Egy elképzelés végigfutott, vagy inkább végigbandukolt a nyolcszázezres párton, a kongresszusi döntés előtt csendestársként csatlakozott a Hazafias Népfront, és a megállapodást lenyomták a társadalom torkán. A rendszerváltás után úgy módosult a mechanizmus, hogy az elképzelést megvitatták az MSZP platformjai, néhány hét vagy hónap múlva közös nevezőre jutottak, a döntéshez pedig csendestársat kerestek (például az SZDSZ-t). A többit már tudjuk.

Tíz hónappal Bajnai Gordon bejelentkezése után az MSZP megállapodott a volt miniszterelnökkel. A jövő majd minősíti a megegyezést, én viszont már most fölfedezni vélem benne az autizmus jeleit. Mire Mesterházy Attilának sikerült az MSZP platformjait elcsöndesítenie - ki hallott róluk a legutóbbi hónapokban? -, pártocskákra töredezett a baloldal. S mert a két vezető politikus már tavaly megállapodott abban, hogy az újságírók kérdésére (ki lesz a demokratikus ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje?) elodázzák a választ, augusztus végén eljutottak oda, hogy egyelőre nem lesz arca az ellenzéknek.

Néhány elemző szerint a kompromisszumot megköthették volna idén januárban is, és akkor az ellenzék önmaga helyett Orbán Viktor kormányzásával foglalkozhatott volna. Az a benyomásom, hogy nem lehetett megúszni a hosszadalmas belső harcot. Az örökölt autizmus megkívánja, hogy először egymás között tisztázzák az elvi és személyi ügyeket, aztán jöhetnek a kikristályosodott döntésről meggyőzendő tömegek. Mondhatják erre az elemzők, hogy ez az az eset, amikor a társadalom előbb jár, mint a befelé forduló ellenzék. Azt már én fűzöm hozzá, hogy Orbánék bezzeg gyorsabban zavarják le a döntéseket. De talán nem ezért kéne irigyelni őket.