Tegnap reggel, úgy kilenc tájban elsuhant a vonatom Kistelek mellett. Miközben a vágány menti kerteket néztem, a vasvázra húzott, átlátszó műanyag ponyvák alatt pirosló paradicsomokat és zöldellő paprikákat, nem gondoltam volna, hogy Szegeden is a szomszédos kisvárossal szembesülök. Az állomáson vettem egy Délmagyarországot, a napilap első oldaláról terjedelmes riport ment át a harmadikra Plébánospuccs Kisteleken címmel.

A szerzőjét ismerem, Bakos Andrásnak hívják, literátus újságíró, vagyis igényesebb annál, mint amit a huszonegyedik századi szerkesztőségek megkívánnak tőle. Elmeséli, hogy a kisteleki plébános nem engedte a templomban szóhoz jutni a polgármestert, aki viszont most arra kéri a megyéspüspököt, hogy adjon másik papot a lakosság többségét kitevő katolikus gyülekezetnek. A konfliktus arra vezethető vissza, hogy a polgármester másodszor is megnősült, és templomi esküvőt óhajtott, noha ezt az egyház törvényei aligha tennék lehetővé. A plébános némi morgolódás után meghajolt az „akarnok” elöljáró kívánsága előtt, ám a feltételül szabott nyolc jegyesoktatásból a polgármester bokros országos teendői miatt csupán négyen jelent meg. Innen már csak tovább fajulhatott a helyzet.

Azt hámoztam ki az épületes történetből, hogy a kormánypártok színeiben politizáló polgármester fut a pénze után. Idegesíti ugyan az elmérgesedő közhangulat, mégsem veszi eléggé figyelembe a helybéliek érdekeit. Ez pedig zavarja az emberek közt élő plébánost. Ugyanezt olvastam ki a Népszabadság délmagyarországi tudósítójának riportjából is. Tanács István néhány napja egy másik Duna-Tisza közi kisvárosba, Kecelre invitált bennünket, hírét vette ugyanis, hogy az ottani plébános kitiltotta a templomból a szintén fideszes polgármestert. A konfliktus megint csak csip-csup összezördüléssel kezdődött, és az akaratos elöljáró nyilvános megbélyegzésével folytatódott.

A két ügyből nem szeretnék általánosítani, talán nem is lehet, mert egyik történet sem fejeződött be. A följelentett papok sorsáról a csongrád-csanádi megyéspüspöknek, illetve a kalocsai érseknek kell kimondania az utolsó szót. Azt kell eldönteniük, vajon a kormány által kedvezményezett egyházuk érdekeit nézzék-e, vagy a nép rossz hangulatát érzékelő plébánosok mellett álljanak ki.