Azt figyeltem meg, hogy az egyre igényesebben fogalmazó politikusok idézési kultúrája távolodik a közhelytől, és közeledik a kifinomulthoz. Az idősebb évjáratúak, akik még a Kádár-korszakban szocializálódtak, hajlamosak arra, hogy a közönségüket Váci Mihály szavaival buzdítsák a további erőfeszítésekre: nem elég, még nem elég. A fiatalabbak viszont nem érik be a szocialista irodalom emblematikus alakjával, ihletért inkább Nagy Lászlóhoz fordulnak, és azt kérik a hallgatóságuktól, hogy áldozatkészen evickéljen át a túlsó partra.

Szerintem is Nagy László volt a jobbik költő, emlékezetes kérdéséből azonban - „S ki viszi át fogában tartva/ a Szerelmet a túlsó partra?” - sokáig értelmezési gondok adódtak. A sorsom úgy hozta, hogy az Élet és Irodalom szerkesztőségében együtt dolgoztam a Kossuth-díjas költővel. Egyszer megkérdeztem, milyen élményből fakadt ez a csodálatos két sor. Laci elmosolyodott, és a tőle telhető tapintattal elmesélte, hogy épp a szigligeti Alkotóházban időzött, amidőn egy csinos költőnő megkérte: ugyan csónakázzanak már ki a Balatonra, olyasmiről szeretne beszélgetni vele, ami nem tartozik a nyilvánosságra. A strandon béreltek egy lélekvesztőt, és miközben a költő evezett a somogyi part irányába, a fáradhatatlan költőnő orálisan elégítette ki.

A gyönyörű sorokkal ügyetlenül példálózó politikusok igazán eltöprenghettek volna a fogában tartott szerelem eléggé egyértelmű képén. Szerencsére akadt egy átlagosnál műveltebb edző, Mocsai Lajos, a férfi kézilabda válogatott szövetségi kapitánya, aki most kibontotta a metaforában rejlő lehetőségeket. A Népszabadság tegnapi számában elemezte a legutóbbi világbajnokságon szerzett nyolcadik helyet, és úgy vélte, akár előbbre is juthatott volna a csapat, csakhogy kevés fiatalt sikerült beépítenie, mert baj van az utánpótlással. Ami pedig a jövőt illeti, „Legföljebb reménykedhetünk benne, hogy a jelenlegi, mindinkább korosodó mag képes lesz kiharcolni a részvételt a riói olimpiára. A költő szavaival mondhatnám azt is, hogy nekik kell átvinni a szerelmet a túlsó partra.”

Az a benyomásom, hogy a líterátus hajlamú szövetségi kapitány tökéletesen érti Nagy László sorait, mert az értelmezésbe még a magot is belevette. Most már csak az a kérdés, vajon a csónakázó kézilabdásokhoz honnan szerez fogukat csattogtató költőnőket?