A fél ország arról morfondírozik, vajon mit akart mondani Lázár János azzal a vécés hasonlattal. Meg akarta-e sérteni a mintegy 800 ezer magyarországi cigányt? Vagy inkább bennük látja a hazai munkaerő-piac tartalékát? Gondolatmenetét olyan sokan értelmezték, hogy nincs kedvem csatlakozni hozzájuk. De hogy ne maradják lázárizmus nélkül, tegnap kicsúszott a száján egy mondat, amely gondolkodóba ejtett.
A Fidesz erős embere ezúttal Pusztaszabolcsra utazott, és az amúgy közlekedési miniszter a vasúti csomóponton fejtette ki: „A fővárosiak haragszanak ránk, mert nemcsak nekik juttatunk pénzt.” Rövid, kopogós mondat. Szellemességnek nyoma sincs, de legalább annyira érdemes tűnődni róla, mint arról a fránya vécétakarításról. Ha ugyanis figyelemmel kísértük a legutóbbi másfél évtized közéleti fejleményeit, például a végrehajtó hatalom és a főváros civakodását, akkor kibontakozik két gyökeresen eltérő álláspont. Az egyik szerint Budapest többet kap, mint ad - ezt a miniszterelnök képviseli. A másik felfogás szerint nem az állam pénzeli a fővárost, hanem Budapest Orbánékat - ez Karácsony Gergely fővárosi főpolgármester véleménye. Valamelyik állítás nem igaz.
Lázár János értelemszeszűen a kormányfő álláspontját cifrázza. Aki szintén tegnap aláírt egy háborús szükségállapotban megfogalmazott rendeletet, miszerint a szolidaritási hozzájárulás már nem peresíthető. Tehát ama adónem ellen, amely kivérezteti az önkormányzatokat, „közigazgatási pernek vagy azonnali jogvédelemnek nincs helye”. A budapesti főpolgármester is megszólalt. A megválasztása óta, immár hetedik éve tiltakozik a főváros anyagi megrövidítése ellen. Fájdalmas húrokat penget, nem is ok nélkül, de egyszer sem szállt síkra az újraelosztás ellen, és a regionalitást szóba se hozta. Miközben megjegyezte, hogy Budapest termeli a nemzeti össztermék mintegy 40 százalékát, a főváros által előállított érték töredékét kapja vissza. Az uralkodói kegyre utal Lázár idézett mondata is. A kormány erős embere és az ellenzéki főpolgármester ugyanazt a nyelvet beszéli. Az utóbbiban föl sem ötlött, vagy ha eszébe jutott is, a nyilvánosság elől eltitkolta, hogy másként is megközelíthető az egész ország sorsát befolyásoló kérdéskör.
Példánknál maradva, lehet, hogy Budapest többet kap, mint ad, de ebben az „üzletben” nincs sok köszönet. A budai Vár kormánynegyeddé alakítása ezermilliárd körüli forintba került. csakúgy, mint a városligeti művésznegyed új intézményei. A lebontott Népstadion helyén felhúzott Puskás Arénában nincs már futópálya. De hogy legyen futópálya is, Ferencváros és Csepel között felépítettek egy atlétikai stadiont, majd a világbajnokság után lebontották a felső karéját. Most pedig, hogy Budapest megint kapott egy világeseményt, a lebontott nézőteret újra felépítik néhány tízmilliárdért. Nemzetközi úszóeseményeknek néhány éve építettek egy minden igényt kielégítő uszodát, majd a hamarosan következő úszóeseményt mégse ott rendezik meg, hanem a Népligetben felépített kézilabda stadionban. Mindegyik döntés a Karmelitában született, egyikhez sincs köze a fővárosi önkormányzatnak, amely a rohamosan növelt szolidaritási hozzájárulás miatt nem képes eleget tenni az elemi követelményeknek. Akadozik a tömegközlekedés, a hulladékszállítás, télen a hókotrás, nyáron a locsolás.
Úgy léptünk be az Európai Unióba, hogy 2004-ben megígértük: a 19 megye helyett 7 régiót alakítunk ki. Az ígéretet a Medgyessy-kormány elodázta, a Gyurcsány-kormány elszabotálta. Bajnai válságmenedzsernek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy az elődök Uniónak tett ígéretét betartsa. Az Orbán-kormányok pedig nemcsak elszabotálták a regionális beosztást, hanem a megyei önkormányzatokat is kiürítették. A vidéki Magyarországból az északkeleti karéjt elég jól ismerem. Egerben tanítottam, Miskolcon nősültem, Nyíregyházán másfél évtizedig tanítottam, Debrecenben pedig fél évtizedig tanultam. A potenciális tartománynak (régiónak) mindhárom százezernél népesebb városában épült labdarúgó stadion, amelyek sorsáról nem a regionális parlament döntött, hanem a központi kormány, annak is futballt szerető feje. Arról sem a tartományi testület döntött, hogy az egri, a miskolci, a nyíregyházi és a debreceni színházak közül a szakmai teljesítmény és a látogatottság alapján melyik érdemes a felújításra. Sorolhatnám még a központi döntéseket, amelyek nem ott születnek, ahol leginkább értik a helyzetet. Az önkormányzatok ugyebár befizetik a szolidaritási adót, majd a kormánytól visszakapják annak egy részét. A központból pántlikázva persze, sutba hajítva a szubszidiaritás elvét.
Az Amerikai Egyesült Államokban a szövetségi államok szerződést kötnek a washingtoni kormányzattal az adók megosztásáról. A kormány viszi a magáét, és működteti az államot, amelybe belefér, mondjuk, az autópályák építése. De a színházak, stadionok és egyebek sorsáról a szövetséges állam önkormányzata dönt. Ezt a gyakorlatot az amerikai megszállók Európában a 2. világháború után Németország nyugati részében honosították meg. Azóta a tartományok egyezkednek a központi kormánnyal, bizonyos arányban megosztják az adóbevételeket. S a náluk maradt pénzből ki-ki végzi a maga dolgát. Nálunk egyetlen párt, a Demokratikus Koalíció tűzte zászlajára az Európa Egyesült Államok eszméjét. Ehhez képest a bejegyzésem utáni idézetgyűjtemény arról árulkodik, hogy a jelenlegi pártelnök 2007-ben másként képzelte az adók újraelosztását. Ma se látom, hogy a DK ragaszkodna a bevételek (és a hatalom) megosztásához.
S hogy még teljesebb legyen a kép, vajon a hatalomra törő Tisza Párt elnöke, Magyar Péter mikor, hol és miben ígérte meg a megyerendszer megszüntetését, az Európai Uniónak 2004-ben tett regionális ígéret betartását? Vajon a hamarosan nyilvánosságra hozandó 140 oldalas Tisza-programban lesz erről olvasható fejezet? A jelek arra utalnak, hogy a pártok sokféleképpen képzelik el Magyarországot, abban viszont kimondatlanul is egyetértenek, hogy foggal-körömmel ragaszkodnak a központosításhoz, az adók egy kézben tartásához, és ahhoz, hogy a pénzeket kegyként oszthassák vissza az önkormányzatoknak. Lehet persze, hogy április küzepén lesz kormányváltás. Ám rendszerváltás csak akkor lesz, ha a politikai elit éppen győztes része a 7 majdani régióval egyezkedik az adóbevételek megosztásáról. A többit elintézik az önkormányzati testületek.
Tíz mondat az újraelosztásról
A szocialisták alapállásban jobban szeretnek előbb pénzt központosítani, aztán elosztani. (Kuncze Gábor SZDSZ-politikus, Magyar Hírlap, 2003. július 18.)
Nálunk központilag találják ki a kultúrpolitikát, a pénzügypolitikát, stb, és ebbe a rendszerbe nehezen fér bele az egyeztetés. (Lengyel László publicista, Hetek, 2004. április 20.)
Nem Budapesten, a „központban” kell eldönteni, hogy hol mire mennyit költsenek. Helyben tudják, hogy miként hasznosul legjobban a pénz. (Gyurcsány Ferenc újdonsült miniszterelnök, Heves Megyei Hírlap, 2004. szeptember 20.)
Az államnak nem magától van pénze. Adókból szedi be, és az elosztásról a közös akarat a parlament üléstermében születik meg. (Dobrev Klára közgazdász, Népszava, 2007. március 31.)
Nem szabad központosítani semmit. (Bokros Lajos volt pénzügyminiszter, InfoRádió, 2014. október 7.)
A mostani kádárizmus ugyanúgy a központi elvonás és elosztás rendszerére épül. (Réz András esztéta, Népszava, 2016. január 23.)
A kormány olyan rendszert alakított ki, amelyben központi támogatás nélkül nagyberuházást nem tudunk kivitelezni. (Tarlós István budapesti főpolgármester, PestiSrácok.hu, 2018. július 6.)
Nem az állam támogatja a fővárost, hanem Budapest finanszírozza az államot. (Karácsony Gergely budapesti főpolgármester, Facebook.com, 2020. június 5.)
Budapest többet kap az országtól, mint amennyit ad neki. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2025. június 6.)
A fővárosiak haragszanak ránk, mert nemcsak nekik juttatunk pénzt. (Lázár János Fidesz-politikus, Index.hu, 2026. február 3.)
