Külföldi újságíró szervezetek képviselői jártak nálunk. Fölkeresték Kovács Zoltánt, a nemzetközi kommunikációért felelős államtitkárt is, akinek álláspontjáról két értelmezés terjedt el. Az egyik szerint azt mondta volna, hogy nem a sajtó dolga a hatalomgyakorlás. A másik szerint pedig a sajtónak nem feladata a hatalom ellenőrzése. Ha  fájlalta, hogy a sajtó esetleg a hatalmat akarja gyakorolni, akkor egyetértek vele. Ha viszont megtagadta a sajtótól, hogy ellenőrizhesse a hatalmat, akkor nem értek egyet vele. Amíg ez tisztázódik, felidézek három figyelemre méltó véleményt.

Katona Tamás történész a rendszerváltás után politizálásra adta a fejét. 1992 nyarától lett miniszterelnökségi államtitkár, ő felelt a sajtóügyekért Antall József, majd Boross Péter kormányában. Ebbéli minőségében jegyezte meg: „Az újságíróknak minden reggel egy csepp mézet kell csepegtetniük a nemzet kávéjába.” (Népszabadság, 1993.10.16.) Néhány hónap múlva pártja, az MDF elveszítette a hatalmat. Horn Gyula alakított kormányt, és bevitte a parlamentbe Donáth Lászlót. Az evangélikus lelkész Veszprémben így nyilatkozott: „A sajtó szerepe hihetetlenül nagy, mert közvetíteni kell az emberekhez azt, hogy a nevükben uralkodó kormány mit akar.” (Napló, 1994.06. 24.)

Tölgyessy Péter alkotmányjogász 1998-ban úgy lett a hatalmat gyakorló Fidesz-frakció tagja, hogy olykor kiszólhatott a kórusból. Ezt mondta például: „A kormánypárti sajtó sokkal inkább kívánja a nyilatkozó politikus tetszését megnyerni, mint a publikum igényeit kielégíteni.” (Magyar Nemzet, 1998.12.24.) Kijelentése emlékeztet a kormányzati médiapolitika egyik vándormotívumára. Először Rákosi Jenő publicista vetette papírra 1922-es emlékiratában, hogy a millennium táján Bánffy Dezső miniszterelnök megkérdezte a sajtófőnökét, miért jobbak az ellenzéki újságok. A bizalmi ember ugyanazt válaszolta, amit később egy másik miniszterelnökségi sajtófőnök felelt Gömbös Gyulának.

Antal István megírta a múlt század hatvanas éveiben, hogy 1932 végén a kormányfő meghívta nagytétényi kúriájába, és a kertben sétálva beszélgettek. Gömbös szintén azt firtatta, hogy miért jobbak az ellenzéki lapok. „Azért - válaszolta a szürke eminenciás -, mert a kormánypárti újságokat Neked írják, az ellenzékieket pedig a közönségnek.” Azon tűnődöm, vajon Kovács Zoltán szokott-e sétálni Orbán Viktorral az alcsúti arborétumban. Ha igen, a miniszterelnök megkérdezte-e tőle.   

A Fidesz alelnöke tegnap kanosszát járt. A Heti TV-ben alázkodott meg a Fidelitas kongresszusán elmondott szavai miatt. A történelmi párhuzam azért illik ide, mert IV. Henrik német-római császárt VII. Gergely pápa kiközösítette, márpedig az exkommunikáció feloldotta hűségesküjük alól a császár oligarcháit. 1077-ben mezítláb, darócruhában zarándokolt Canossa várába, ahol a pápa három napig várakoztatta, majd kegyesen megbocsátott neki. Henrik elégedetten ment haza, és szétcsapott a lázongó hűbéresek között.

Kósa Lajos azt fejtegette Kulcsár Gergely debreceni Jobbik-politikusról, aki néhány éve beleköpött a pesti Dunába lőtt zsidók emlékére készített vascipőkbe, hogy az idei önkormányzati választáson „a zsidók kénytelenek voltak - vagy lehet, hogy jól is esett nekik- a nyilast megszavazni a Hajdú-bihar megyei közgyűlésen”. Tegnap a budapesti zsidó közösség tévéjében hiába magyarázta, hogy a múlt szombaton nem úgy értette a szerinte is szerencsétlen mondatot. A beszélgetés akkor ment át kabarétréfába, amikor letiltotta az interjút, és a műsorvezető közölte vele, hogy élő adásban társalognak. Ezen viccelődött a digitális sajtó kormánykritikus része, két mozzanatot azonban nem vett észre.

Az egyik az, hogy a kínos kijelentés és a még kínosabb bocsánatkérés között éppen három nap telt el. A másik pedig az, hogy a hajdú-bihari zsidók és nyilasok állítólagos technikai koalícióját a fővárosi tévében így nevezte meg a Fidesz-politikus: „Balliberális-újnyilas koalíció.” Ennél több sort nem is érdemelne az önleleplező Kósa-interjú. Csakhogy közben letestvérezte a hajdú-bihari zsidókat, és erről beugrott egy másik interjúja. 2012. június 5-én, a választási törvényről adta az ATV-nek, még debreceni polgármesterként. Szóba került a cívis városban felavatott Horthy-emléktábla is, ekkor mondta: „Szálasi volt a miniszterelnök. Horthy nevezte ki, óriási hibát követett el, és ez megbocsáthatatlan. És elkezdődött zsidó testvéreink deportálása.”

Úgy határolódott el Horthy Miklós kormányzótól, hogy összecsúszott tudatában néhány hónap. Szálasi Ferenc 1944. október 16-án lett miniszterelnök, amikorra 437 ezer vidéki zsidó deportálása már befejeződött. A többségüket szinte azonnal elgázosították a nácik. Kétségtelen, hogy 1944 őszétől 1945 tavaszáig a Szálasi vezette nyilasok is garázdálkodtak, és a kezükhöz mintegy fél százezer magyar zsidó vére tapad. Ez azonban már nem került szóba a 2012 nyarán is balul sikerült interjúban.

A világbajnokságon Montenegró épp most győzte le Magyarországot. Az idő-eltolódás miatt a Japánban lezajlott mérkőzést itteni idő szerint reggel héttől láttuk. Az egygólos vereséget azért nem értelmezem, mert csupán kedvelem a kézilabdát. Van viszont valami, amin érdemes eltűnődni. Azt vettem észre, hogy ha a dán származású magyar szövetségi kapitány időt kért, akkor a válogatott legtehetségesebbnek tartott játékosa, Háfra Noémi mellett fekete ruharészletek tűnnek föl.

Kiderült, hogy az edzői stáb melegítőjéből valók. A másodedző viseli őket, aki sugdos valamit Háfra fülébe. Lehetséges, hogy fordít neki? Akkor ugrott be, hogy erről már írtam valamit. Elő is kerestem a Médianapló 2018. március 26-án kelt bejegyzését: „Siti Bea másodedző a csapat legifjabb tagja mellett állt, és a fülébe sugdosott. Tudhatni róla, hogy játékos korában megfordult külföldi (dán) csapatban, és évek óta ő közvetít a külföldről érkezett szövetségi kapitányok meg a magyar lányok között. Lehetséges, hogy a nemrégiben érettségizett Háfra Noémi nem érti, mit mond angolul a kapitánya?” A jelek arra utalnak, hogy azóta semmi sem változott. Pedig akkoriban azt nyilatkozta az immár nemzetközileg is ismert kézilabdázó, hogy örülne, ha kipróbálhatná magát egy külföldi csapatban.

Médiatanárként sok tehetséges diáklánnyal találkoztam, akik annak ellenére váltak ki a kommunikáció szakosok közül, hogy hátrányos helyzetű családból, ráadásul kisvárosi középiskolából érkeztek a felsőoktatásba. Közülük körülbelül minden harmadik bajba került. Élettapasztalataikból és íráskészségükből telt ugyan tehetségre, idegen nyelvi középfokú vizsga híján azonban nem kaptak diplomát. Ez óhatatlanul befolyásolta a pályafutásukat. Kevésbé alkalmazták őket, vagy ha bejutottak is szerkesztőségbe, a fizetésükön meglátszik a diploma hiánya.

Nem hiszem persze, hogy Háfra Noémi filléres gondokkal küszködne. Külföldi csapatba sem kell már készülődnie, mert az úgynevezett tao miatt a magyar bajnokságba annyi pénz áramlik, hogy világsztárok jönnek hozzánk játszani. De nemcsak ők érkeznek, hanem külföldi edzők is, például a szövetségi kapitány Kim Rasmussen. Akit a taktika szempontjából fontos időkérés közben, amikor félszavakból kéne érteniük egymást, azért nem ér fel ésszel az egyébként 180 centis góllövő, mert tavaly március óta sem tanulta meg a nemzetközi érintkezés nyelvét. Talán ez is szerepet játszott a ma reggeli, mindössze egygólos vereségben.      

„Elszólhatta magát a cenzúráról a párbeszédes Barabás Richárd” - ezt a látványos címet adták tegnap az M1 Híradó szerkesztői egy 3 perces tudósításnak. Hanggal és képpel idézték a Médianapló egyik bejegyzését. Az újbudai alpolgármestert, B. R.-t is megszólaltatták, például háromszor mondatták el vele az ATV egyik műsorából átvett kulcsmondatot, miszerint az, hogy „mi fog kimenni, egy felelős vezetői kérdés”. Ám a bejegyzés szerzőjét, e sorok íróját nem említették meg. Manapság persze nem öröm a közszolgálatinak nevezett állami tévében szerepelni, ezért megbocsátható a figyelmetlenség. A csúsztatás már kevésbé bocsánatos vétek.

A híradós szerkesztők elfeledkeztek arról, amire utaltam a bejegyzésben, hogy az ATV-beli vitaműsor vendégei a ferencvárosi polgármester, a fideszes Bácskai János "lapszerkesztői" gyakorlatából indultak ki. Ehhez kapcsolódott lelkesen és gyanútlanul az ifjú párbeszédes politikus. További csúsztatás, hogy nem azt tekintettem „korántsem elszigetelt jelenségnek”, miszerint az ellenzékiből lett polgármesterek cenzúrázni akarnának, hanem hogy néhány héttel a helyhatósági választás után is bizonytalanok. Elképzelhető, hogy szívesen néznék meg az önkormányzati újságba szánt kéziratokat, de attól tartanak, hogy ezt nem bocsátanák meg nekik a rájuk szavazók.

E dilemmát világította meg Mong Attila, aki a hvg.hu-n ugyancsak tegnap fejtette ki itthon szerzett tapasztalatait. Egy amerikai újságíró-szervezet európai képviselőjeként kalauzolt néhány külföldi megfigyelőt, és miközben beszámolt arról, hogy a vendégek miként vélekednek a magyar médiumok működéséről, gondosan elkülönített magánvéleményt is megfogalmazott. Úgy látja, hogy az ellenzéki többségű önkormányzatokban a Fideszétől gyökeresen eltérő sajtógyakorlatot kéne meghonosítani. Az a benyomásom, hogy ezzel az újdonsült polgármesterek is tisztában vannak, a módját azonban még nem találják.

Talán azért nem, mert október 13-a óta nem akadt tekintélyes ellenzéki politikus, aki elmondta volna nekik, miként kellene bővíteni a helyi nyilvánosságot. A baráti körömhöz tartozik egy ellenzéki vezető, aki azt üzente: beszél majd „Barabás Ricsi” fejével, hogy máskor ne mondjon butaságokat. Csakhogy az ilyesmit nem füstös szobában kéne megbeszélni, hanem a nyilvánosság előtt. Nem kijózanítani kéne a Párbeszéd butaságig őszinte politikusát, hanem végiggondolni, hogy az a fránya önkormányzati sajtó miként képzelhető el előzetesen bekért kéziratok nélkül.                 

A legutóbbi napokban Varga Mihály hazaárulózott, Kovács Zoltán újságírózott, Tamás Gáspár Miklós rezsimezett, Havas Szófia, Jakab Péter és Lendvai Ildikó pedig orbánozott. Lefülelt mondatok.

A miniszterelnök úr nem szereti az igazságot kibontani. (Jakab Péter Jobbik-politikus, ATV, november 25.)

Rendszerszintű a korrupció elleni fellépés. (Domokos László, az Állami Számvevőszék elnöke, Növekedés.hu, november 26.)

Az internet, a Facebook és a Twitter segítségével már mindenkiből egy pillanat alatt újságíró lehet. (Kovács Zoltán nemzetközi kommunikációért felelős államtitkár, hvg.hu, november 26.)

Kézről kézre jártam. (Farkas Erika műsorvezető, Magyar Rádió, november 26.)

A hatalom nem mondhatja meg, hogy kit tekint sajtónak. (Bodrogi Bea, a Társaság a Szabadságjogokért ügyvédje, 24.hu, november 27.)

A hálapénz erősíti a hierarchiát, és a kettő érdeke, hogy fennmaradjon egy hiánygazdaság. (Lénárd Rita orvos az egészségügyről, ATV, november 27.)

Nem tételezem fel róla, hogy magától alkotna. (Havas Szófia szocialista egészségpolitikus a miniszterelnöki beszédekről, Heti TV, november 27.)

Magyarország jól teljesít, de nem mindenkinek teljesít jól. (Lázár János Fidesz-politikus, Makóhíradó.hu, november 27.)

Be kellett jelentkeznie valamivel, ami a Várból is látható. Megkoszorúzta hát Horthy Miklós sírját, és nekiment a dohányosoknak. (Nagy N. Péter újságíró Lázár Jánosról, 168 Óra, november 28.)

A változás halogatása nagyobb kockázattal jár, mint maga a változás. (Kincses Gyula egészségpolitikus, a Magyar Orvosi Kamara elnökjelöltje, 24.hu, november 28.)

Az uralkodó rezsimet érzelmileg megrendítette részleges kudarca a helyhatósági választásokon. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, Mérce.hu, november 28.)

Az ellenzék erőre kapott. (Barabás Richárd Párbeszéd-politikus, újbudai alpolgármester, ATV, november 28.)

Az ellenzékek is meg kell tisztulnia. (Batiz András, a Gyurcsány-kormány volt szóvivője, 24.hu, november 29.)

A hatalma körülbástyázásával foglalatoskodó kormány mintha megfeledkezne arról, hogy rajta és a vazallusain kívül volna itt még egy ország is. (Szerető Szabolcs újságíró, Magyar Hang, november 29.)

Nála a foci fontosabb a parlamentarizmusnál. (Fábri Ferenc sajtólevelező Orbán Viktorról, Népszava, november 29.)

A szórakoztatóipart a politikával keresztezi. (Bencsik Gábor újságíró Puzsér Róbertről, Facebook.com, november 29.)

Gothár abban az alomban látta meg a napvilágot, mint Juhász Péter és Havas Henrik. A ballib alomban. (Apáti Bence publicista, Magyar Nemzet, november 30.)

Manapság szintet lép a hazaárulás. (Varga Mihály Fidesz-politikus, Index.hu, november 30.)

Minden magyar egy külön végvár. (Czakó Gábor író, Mandiner.hu, november 30.)

/A kormánypárti sajtó támadja Máté Gábort, a Katona József Színház igazgatóját/ Jó, legyen így, minden szexuális botrány miatt távozzon a főnök is. Akkor Borkai után most nyilván Orbán is csomagol. Csak soká tart neki, mert sok a cucca. (Lendvai Ildikó szocialista politikus, Facebook.com, december 1.)

Magyarországon a fő veszély a rendszerszintű fenyegetettség. (Mong Attila újságíró, hvg.hu, december 1.)

A Népszava tegnap bejelentette, hogy árat emel. 10 százaléknyival többet kér egy papírra nyomtatott példányért. Előfizetőként havi 4950 forint helyett 5450 forintot kell majd átutalnom a kiadóhivatal számlájára. Talán 15 forintnyi a különbség, de ha beszorozzuk ama 312-vel, ahányszor egy napilap évente megjelenik, akkor négy és félezer forint jön ki. Ezt például a nyugdíjas olvasók aligha méltányolják..

A szerkesztőségi közlemény szerzője szerint a Népszava „az ország legnagyobb politikai napilapja”. Ez épp annyira nem igaz, mint amikor néhány napja a parlamentben Orbán Viktor az ellenzéki képviselők fejére olvasta: „Miközben önök egyfolytában sajtószabadságról papolnak, az ország legnagyobb példányszámú baloldali napilapját egy nagyvállalkozó, ahogy önök mondják: oligarcha tulajdonolja és tartja el.” Igazán kár, hogy a Népszava az egyetlen baloldali napilap, és a nagysága attól függ, mivel hasonlítjuk össze.

Tavaly ilyenkor, amikor a kiadóhivatal szintén árat emelt, a szerkesztőségi közlemény szerzője még csupán „piacvezetőnek” vélte a politikai napilapok mezőnyében. Ebben volt is igazság, de már pedzegettem, hogy nem lepődnék meg, ha a Népszavával összemérhető megyei sajtó elveszítené „maradék családi” jellegét, és a napilapjai átalakulnának politikai újsággá. A folyamat a szemünk előtt zajlott. A miniszterelnök bizalmi emberei (Andy Vajna, Heinrich Pecina és Mészáros Lőrinc) fölvásárolták a külföldi tulajdonban lévő és a magyar pártpolitikától némi távolságot tartó újságokat, amelyeket aztán „felajánlottak” a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványnak.

Az idén gyorsult föl az átalakítás, és most már ott tartunk, hogy a Népszava nemcsak a szintén országos terjesztésű kormányzati szócsővel, a Magyar Nemzettel vethető össze, hanem az immár leplezetlenül kormánypárti megyei napilapokkal is. A számsorban a 42 ezres Kisalföld, a 30 ezer körüli Vas Népe és Kelet-Magyarország, a Zalai Hírlap (mintegy 29 ezer), az Észak-Magyarország (cirka 27), a Hajdú-bihari Napló és a Délmagyarország (kvázi 26-26) után a veszprémi Naplóval együtt következik a Népszava megközelítőleg 22-22 ezer példánnyal. Igaz viszont, hogy a holtversenyben ő nyerne, mert a veszprémi napilap online változatát jóval kevesebben olvassák.

Ebből azonban az a következtetés adódik, hogy az ország állítólag ’legnagyobb’ politikai (baloldali) napilapja nyolcadik a politikai napilapok mezőnyében.      

A hónap utolsó napján mindig áttekintem a terepet. Okom van arra, hogy ezt most nyilvánosan végezzem el. Feltűnt, hogy a legnagyobb érdeklődést a Borkai-botrány váltotta ki. Az egyik bejegyzést 22275-en olvasták, a másikat 19272-en. Egy szakmai rovat esetében ezek kiemelkedő számok. De mert a közvéleményt foglalkoztató másik botránynak, a kispestinek is vannak figyelemre méltó mozzanatai, megnéztem a vele foglalkozó bejegyzéseket. Az egyiket 243-an, a másikat 1860-an olvasták. A győri sztori iránt érdeklődők 41550-es száma aránylik a kispesti 2103-as olvasottságához. Ezen már érdemes eltűnődni.

Borkai ügye három szálra bomlik, a kispesti fejlemények kettőre. A kutyapózos aktus látványa tette lehetővé a drogos és a korrupciós szál befogadását is. A kispesti polgármesternél odáig jutottunk, hogy az önkormányzati választásig föl sem ismerte a videón látható frakciótársát, majd a választás után a harmadik érintettnek, a kerületi vagyonkezelő igazgatójának duplájára emeltette a fizetését. Ezek szintén gyanús mozzanatok, és a túlsúlyban lévő kormánypárti sajtó ezerrel nyomatta is őket. Szexjelenet híján azonban mégse mozgatták meg az olvasók fantáziáját.

Jellemző, hogy a győri botrányt az értelmezők azonnal elnevezték Borkairól, a kispesti pedig nem lett sem Gajda-, sem Lackner-botrány. Ráadásul tudunk a Borkai-videó 800 ezer nézőjéről, de nem értesültünk a Lackner-videó nézettségéről. Egyébként az a benyomásom, hogy mindkét párt ugyanabból a tankönyvből dolgozott. Egyik sem akarta elveszíteni a győri, illetve a kispesti bázisát, ezért a halogatás, a fokozatos beismerés taktikáját választották. A Fidesz-kommunikációs kudarca azzal magyarázható, hogy a magát kereszténydemokratának valló kormánypárt regionális jelentőségű képviselője vizet prédikált, és bort ivott.

Úgy rémlik, hogy ez nagyobb bűn a közvélemény szemében, mintha egy milliárdos adóssággal küszködő ellenzéki párt anyagi hátterét részben a hozzá tartozó polgármesterek teremtenék elő. Ezért az MSZP alighanem elviseli, hogy a lecsípett pénzből csurran-cseppen a közvetítőknek is. Ez baloldali értékrendű választópolgárként kiábrándít, és elég régóta olyan pártra szavazok, amelyben nincsenek politikusok. Ettől persze a Médianapló szerzőjeként még csodálkozhatok azon, hogy a Borkai-botrányra hússzor többen voltak kíváncsiak, mint a kispestire.    

A meccseken is olyan, mint az életben, a labdát csak örökölni lehet tőle, elvenni nem. (Toller László szocialista politikus, Vasárnapi Hírek, 1998. január 4.)

Olyan volt a pályán, amilyen a politikában. Ha elvesztette a labdát, azonnal utánaeredt, hogy visszaszerezze. (Sebő András, az Erdért labdarúgó szakosztályának vezetője, Mai Nap, 1998. július 24.)

Orbán az a focista, aki ha egyszer gólt lő, a fotót tízszer megnézi róla. (Bodor Pál író (Népszabadság, 1998. október 15.)

Ha nem adja politikára a fejét, akár NB I-es futballista is lehetett volna. (Mészöly Kálmán volt szövetségi kapitány, Dunaújvárosi Hírlap, 2001. július 5.)

Orbán a baloldalról lendületesen átfutott jobbra, aztán végül középen találta meg a helyét. (Papp Győző sportújságíró az Ács-Felcsút mérkőzésről, Kisalföld, 2003. november 10.)

Olyan focista, aki ütközik. (Balázs Péter volt külügyminiszter, 168 Óra, 2012. július 12.)

Az egyetlen focista a világon, aki vízen is tud járni. (Farkasházy Tivadar újságíró, Népszava, 2013. május 11.)

Olyan focista, aki győzelemre játszik, nem kapura. (Török Gábor politológus, ATV, 2015. július 27.)

Az a baja a magyar focinak, hogy Orbán mellett senki sem rúghat labdába. (Böcz Sándor újságíró, Népszabadság, 2016. június 3.)

Nem lehetett futballista, csak miniszterelnök. (Föld S. Péter újságíró, Facebook.com, 2017. december 4.)

Tegnap este, amikor az újdonsült újbudai alpolgármestert hallgattam az ATV egyik műsorában, nem hittem a fülemnek. A biztonság kedvéért ma reggel ismét megnéztem A nap hírét, nos, az egyik stúdióvendég, Arató Gergely DK-politikus szóba hozta a Ferencváros című újság ügyét.

Az új kerületi polgármester, Baranyi Krisztina észrevette, hogy fideszes elődje alkalmazta a Ferencvárosi Lokálpatrióták Egyesületét vezető úr feleségét. A hölgynek havi 100 ezer forintért kellett átolvasnia és ellenőriznie az önkormányzati újságba szánt kéziratokat. Arató megjegyzése lázba hozta a másik stúdióvendéget, Barabás Richárdot, aki ezt kérdezte: „Nem arra tartjuk a főszerkesztőt?” (Felhívom a figyelmet arra, hogy többes szám első személyben fogalmazott.) Ő pedig így folytatta: „Önkormányzatban azért van valaki a kabinetben, aki át szokta nézni, vagy a kabinetfőnök, vagy a kommunikációs felelős.”

Ekkor szólt közbe Arató Gergely, mert a rutinos politikus megneszelte a veszélyt: „Nem beszél bele a kabinetfőnök az újság szerkesztésébe.” Barabás Richárd azonban nem hagyta magát: „Nem azt mondtam, hogy belebeszél, hanem hogy elolvassa, mi fog kimenni. Az meg egy felelős vezetői kérdés.” A 32 éves politikus szóvivő volt a Párbeszéd nevű pártban, mielőtt havi 928100 forintért és 139200 forintnyi költségtérítésért alpolgármesterségre adta a fejét Újbudán. Van némi sajtógyakorlata, mégis az a benyomásom, hogy vagy az iménti párbeszédből kirajzolódó médiaszemlélettel látta el a feladatát, vagy tegnap este nem tudta, hogy mit beszél a nyilvánosság egyik fórumán.

A jelenség korántsem elszigetelt. A jelek arra utalnak, hogy az újdonsült önkormányzati vezetők nem igazán tudják, mihez kezdjenek az önkormányzati sajtóval. Aligha ártana nekik, ha egyeztetnék az elképzeléseiket róla, addig is lebeszélném őket arról, hogy „felelős vezetői kérdés”-nek tartsák a helyi nyilvánosságnak szánt cikkek elolvasását, mielőtt azok megjelennének („kimennének”). Az újdonsült bajai polgármester, Nyirati Klára például megtartotta az önkormányzati lap régi főszerkesztőjét, holott amíg ellenzéki politikus volt, az újságíró szinte meg sem említette a nevét. Találkozójuk egyik mondata országos hírré növekedett, a főszerkesztő ugyanis azt kérdezte tőle, milyen e-mail címre kell majd küldenie a cikkeket.

A polgármester asszony elhárította a kézirat-olvasást, ezért javaslok egy másik címet az önfeláldozó bajai újságírónak: barabas.richard@ujbuda.hu.

A sors iróniája, hogy november 25-én, a 96. születésnapján halt meg. Nem ismertem személyesen, de leveleztünk, és telefonon is beszélgettünk. Máig őrzöm egyik levelét, amelyben pontosította egy német (Wehrmacht) tábornok visszaemlékezését. Bokor Péter filmrendező készített vele interjút az Élet és Irodalomba, és amikor a válogatott beszélgetéseket kötetben is kiadta, az interjú már a Del Medico-féle pontosítással látott napvilágot.

A legtekintélyesebb sajtólevelező halála azért érint érzékenyen, mert apám születésnapján látta meg a napvilágot, igaz, négy évvel később. Ráadásul a családunkban van valaki, aki gyermekparalízisben betegedett meg, mint az utolsó éveit tolószékben töltő Del Medico Imre is. Vele távozott az élők sorából ama újságolvasó nemzedék, amelynek tagjai nem barátkoztak meg a számítógéppel. Írógépen pötyögtette le a mondandóját, röviden és kulturáltan tette szóvá a pontatlanságot. Nem állítom, hogy megtiszteltetés volt közölni a helyreigazítását, de soha senkit nem sértett meg a személyében. Tisztában volt azzal, hogy mi, újságírók olyan pályán működünk, ahol minden tévedésünket nyilvánosan követjük el. A tárgyat nézte, nem az alanyt. Manapság, amidőn a papír alapú sajtóról a digitálisra tevődött át a hangsúly, épp fordítva van.

Del Medico Imre még újságokra fizetett elő. Pénzt adott a tartalomért, és joggal kérhette számon a pontatlanságot. A digitális sajtó levelezői nem fizetnek a tartalomért, és néhány kivételtől eltekintve otrombán helyesbítenek. Még két szempont különbözteti meg egymástól a hagyományos és a digitális sajtót. Az egyik az, hogy a papír alapúban voltak olvasószerkesztők, akik kiszűrték a legsúlyosabb elírásokat, A digitális sajtóban viszont hiánycikk a korrektor, a közösségi oldalakon nem is létezik. A cikkíró rászorul az alkalmi szerkesztőkre, akik közül az igényesebbek tudomásul veszik, hogy az ingyen olvasott tartalomért kulturált, tárgyszerű pontosításokkal „fizetnek”. A harmadik különbség az, hogy a hagyományos sajtóban nem közöltünk név nélküli leveleket, a digitálisban pedig szinte minden kommentelő álnevet használ. Ezzel magyarázható, hogy többnyire a kocsma hangján szólalnak meg, és nem ismerik el, hogy ők is tévedhetnek. Egyetlen kivétel akadt, aki így fogalmazott: „Igazad van, de azért a k. anyádat.” Ő kiírta persze a jelzőt.

Del Medico Imre halálhíre nyomán azon tűnődöm, ha egy álneves sajtólevelező távozik az élők sorából, vajon hány nekrológ jelenik meg róla.