Az Európai Unióban az általános ügyek tanácsa megkezdte a magyar kormány meghallgatását a 7-es cikkely alapján. A zárt ülésen elhangzottakról Magyari Péter cikkeiből értesülhettünk, a 444.hu munkatársa a brüsszeli kiszivárogtatásokat tegnap így összegezte: „A svéd, a dán, a spanyol és a francia kormány a sajtószabadság ügyét firtatta. Hogyan lehetséges, hogy a magyar sajtó 80 százalékát egyetlen kormányközeli alapítványba szervezték?” A Közép-európai Sajtó és Média Alapítványra utalt, amely 476 szerkesztőséget foglal keretbe.

Ugyancsak tegnap adott ki közleményt a Mérték Médiaelemző Műhely: „Büszkék vagyunk, hogy az üzenetünk elérte az Európai Tanácsot.” A 80 százalékot „árbevételi alapon” számították ki a független médiakutatók. Végre egy támpont. Eddig a politikusok dobálóztak a számokkal. légből kapott százalékokkal igyekeztek nyomatékosítani a mondandójukat. Az ellenzékiek kétharmadtól 97 százalékig saccolták a kormányzati túlsúlyt. A kormánypártiak ellenzéki fölényt számszerűsítettek a digitális sajtóban, Brüsszelben pedig Varga Judit igazságügyi miniszter a tévék mezőnyében ecsetelte az ellenzéki fölényt.

A 80 százalékos megnyilvánulások ritkán hangzottak el. Orbán Viktor például kijelentette: „A magyar sajtó 80 százaléka magántulajdonban van, és egy jelentős része erősen kritikus a kormánnyal szemben.” (Miniszterelnök.hu, 2018.01.08.) Csakhogy ekkor a kormányközeli magánemberek még nem ajánlották föl nemrégiben vásárolt tulajdonukat a KESMA rövidítésű alapítványnak, bár a kritikus hangvételt már mellőzték a médiumaikban.

Hadházy Ákos volt LMP-politikus szerint „A kormány megvette a sajtó 80 százalékát.” (ATV, 2018.09.13.) Nem vette meg, hanem a miniszterelnök kérésére magánemberek vették meg a sajtó jelentős részét, például a megyei napilapokat. Tóth Bertalan szocialista pártelnök szerint „80:20 a Fidesz által birtokolt médiumok száma.” (ATV, 2019.05.21.) Ha a birtokolt jelző szerződésben rögzített tulajdonra utalt, akkor kijelentése nem felel meg a valóságnak. A tulajdonszerkezetről ugyanis nincs értelmezhető felmérés, ehhez 11177 médiaterméket kéne minősíteni.

Ha a politikusok nyomatékosítani akarják a mondandójukat, most már használhatják nyugodtan azt a fránya 80 százalékot - árbevételi alapon persze. Kirajzolódik belőle, hogy a kormányzat évenként néhány tízmilliárd forintnyi hirdetést irányít a hozzá közel álló kiadóhivatalokba. Ezzel torzítja el a médiapiacot, és kárhoztatja éhkoppra az ellenzéki nyilvánosság fórumait.       

A Rajk Lászlóról írott bejegyzésemnél akadtak hozzászólók, akik nem vették jó néven a témaválasztást. A néhány napja elhunyt építész legismertebb alkotásáról ezt írta Macisajt tegnap 9.29-kor: „A főváros legborzasztóbb giccse.” Majd 15.39-kor PomberMaciként is megállapította: „Összeeszkábált torzó.” Ízléssel nem vitatkozom, a torzót nem írom alá, de szegény kommentelő nem is tudja, mennyire fején találta a szöget az összeeszkábálttal.

A piaccsarnok kétségkívül bumfordi, talán még ormótlan is. Aligha véletlen, hogy sokan hajónak nevezik. Nekem pedig kofahajó. Az ötvenes évek elején apámmal Dunapatajról bementünk Kalocsára, hogy Pesten meglátogathassuk Anti nagybátyámat, aki házmesterkedett a Visegrádi utcában. Nagymamánál aludtunk, hogy hajnalban kiérhessünk a hajóállomásra. Öt körül érkezett lomhán pöfögve a kofahajó Mohácsról, Tolna (káposzta) és Paks (jégbe hűtött hal) érintésével. Kalocsán zsinórra fűzött, napszítta édespaprika koszorúkat helyeztek el a fedélzeten. Csirkék káráltak, és sokszoknyás sváb nénik hangoskodtak. A Nagyvásárcsarnok mellett kötöttünk ki, ahonnan földalatti folyosó vezetett az akkor Dimitrov-téri épületbe.

A kofahajó lapátkereke sodrással szemben kavarta a vizet, XVIII. századi elődjét viszont a víz sodra „hajtotta” a Dunán lefelé. UImer Schachtel-nek hívták, ulmi doboznak. 25-30 méter hosszú volt, négy és fél méter széles, a fedélzet közepén vörösfenyő-gerendákból összerótt kunyhó, hogy ha esik, a három hétig tartó úton legyen plafon harminc-negyven Svábföldön fölösleges ember feje fölött. Így csurogtak le a Donaudeutschok, hogy aztán falvakat alapítsanak a magyar folyószakasz két partján. Az ulmi ácsok tudásából telt volna hézagtalanul kivitelezett hajóra is, az áttelepülőknek azonban durván összeeszkábált uszadékra volt szükségük, hogy szétszedhessék a bumfordi, ormótlan „dobozt”, és lakóházat csináljanak belőle. Ilyen hajót építettek Baján, nemrégiben avatták föl a Magyarországi Németek Művelődési Háza előtt.

1949 őszén, idősebb Rajk László tárgyalásán megkérdezte a bíró, vajon a vádlott vezetékneve honnan származik. A volt külügyminiszter elmondta, hogy az ősei svábok voltak, akik elmagyarosodtak, és a kimondhatatlan Reichből Rajk lett. Már nem kérdezhetem meg az ifjabbik Rajk Lászlót, vajon milyen előzmények után tervezte a Lehel-téri „hajót”. De nem lepődnék meg, ha egy építészeti szakíró kiderítené, hogy a sváb kofaasszonyok ihlették meg.     

Torgyán humorérzékét korlátozza a hataloméhsége. (Mozgó Világ, 1995/11.)

Fodor Gábort gyámoltalan kultúrpolitikusnak tartottam. Az volt a felfogása, hogy nem a kultúrát képviseli a kormányban, hanem a kormányt a kultúrában. (Fejér Megyei Hírlap, 1995. december 18.)

Göncz Árpádnak nem nagyobb a füstje, mint a lángja. (Magyar Hírlap, 2000. augusztus 3.)

Az az érzésem, hogy az őszödi záróbeszéd előtt Gyurcsány úr bedobott egy-két pohár bort. Ettől eredt meg így a nyelve. (Népszabadság, 2006. október 6.)

Kuncze Gábor megbízhatóságával, nyugalmával, humorával, emberi kedvességével úgy vezette a pártot, mint egy józan idősebb barát. (Népszava, 2007. február 10.)

/Schmitt Pálról/ Pártállamfő. (Népszabadság, 2011. január 17.)

/Bajnai Gordonról/ A rendszerváltás óta egyetlen kivételével nem volt szerény miniszterelnöke Magyarországnak. (ATV, 2012. december 28.)

Antall József némiképp olyan volt, mint a liberálisabb kommunisták. (168 Óra, 2013. április 11.)

Kertész Imre kiment Németországba, de nem volt ő német, magyar pedig nem nagyon akart lenni, mert innen deportálták. (Népszava, 2016. április 1.)

/Orbán Viktorhoz/ A rendszerváltozás óta ön volt a legkártékonyabb magyar politikus. (Népszava, 2017. április 8.)

Bár gyökeresen eltér az értékrendszerünk, elismerem, hogy nyúlfarknyi jegyzetei újságírói teljesítmények. Legutóbb például ama jelenséget hozta szóba, melyről a páneurópai piknik harmincadik évfordulója alkalmából Németh Miklós is megemlékezett. A volt miniszterelnök azt fejtegette egy interjúban, hogy vezető munkatársa, Horn Gyula külügyminiszter miként próbálta kisajátítani magának a határnyitást. A Magyar Nemzet talán legjobban író munkatársa a szocialista politikus nyomába eredt.

Szombaton Pilhál György nem takarékoskodott az iróniával. Horn Gyula egyik mai tisztelőjét, bizonyos Szabó Zsolt országgyűlési képviselőt kétszer is megcsipkedte. Ilyenkor először magamra gyanakszom, hátha én tudom rosszul. Meg is néztem a MSZP-képviselőcsoport összetételét. Íme, a névsor: Gurmai Zita, Harangozó Tamás, Hiller István, Hiszékeny Dezső, Korózs Lajos, Kunhalmi Ágnes, Mesterházy Attila, Molnár Gyula, Molnár Zsolt, Szabó Sándor, Tóbiás József, Tóth Bertalan, Tóth Csaba és Varga László. Kétségkívül van köztük egy Szabó, aki azonban Sándor, és van egy Zsolt is, aki viszont Molnár. A glosszában kirajzolódott jellemzésből Molnár Zsoltra ismertem.

A Magyar Nemzet élen jár a karaktergyilkosságokban, de azt sosem vontam kétségbe, hogy nem igazán elismerésre méltó munkáját kitűnő olvasószerkesztőkkel és korrektorokkal támasztja alá. Ezért nem értem a múlt szombati kisiklást. Azt persze értem, hogy Pilhál kolléga miért tévedett. Velem is megesett, hogy túl sokszor olvastam el a kéziratomat, és belepistultam a szövegbe: nem vettem észre a nyilvánvaló elírást. Ha a digitális térben dolgozom, olvasószerkesztő híján szerencsére mindig akad egy figyelmes és kulturált kommentelő, aki figyelmeztet. Megköszönöm neki a pontosítást, és automatikusan javítok.

A Magyar Nemzet egyik olvasószerkesztője vagy korrektora legalább utólag észrevette Pilhál György tévedését. Az online változatban aznap este, 20.29-kor sikerült is kicserélni a Szabót Molnár Zsoltra. Mindazonáltal a szombat reggeli napilapban levakarhatatlanul díszeleg az a fránya Szabó Zsolt. A papír alapú sajtó hátránya a digitálissal szemben a változtathatatlanság. Az ország talán legironikusabb jegyzetírója pedig elkönyvelheti a tanulságot, hogy aki hivatásszerűen teszi szóvá a világnézeti ellenfelek botladozásait, elírásait, hibáit, tévedéseit, előbb-utóbb maga is csipkelődésnek teszi ki magát.           

A legutóbbi napokban Orbán istenkedett, Kövér partizánozott, Matolcsy versengett, Tarlós fölerősített, Pálinkás kormányt kritizált és Dobrev pezsgetett a nyilvánosság fórumain. Lefülelt mondatok.

Ilyen fejlődési ütem mellett nehéz lesz ellenállni a kísértésnek, hogy az Isten helyébe képzeljük magunkat. (Orbán Viktor miniszterelnök a hazai digitalizációról, Miniszterelnök.hu, szeptember 9.)

Nálunk a politika versenyelőny és nem versenyhátrány. (Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Növekedés.hu, szeptember 9.)

Ebben a színházban prioritást élvez a nemzeti érzés. (Koncz Gábor színész az Új Színházról, Duna TV, szeptember 9.)

Úgy érzem, hogy valami pezseg. (Dobrev Klára DK-politikus, ATV, szeptember 9.)

Nem biztos, hogy az a valódi ellenzéki, aki a leghangosabban csörtet. (Tóth Ákos, a 168 Óra lemondott főszerkesztője, Facebook.com, szeptember 10.)

Az igazság hangja gyenge, mert nincs mögötte egy fillér sem. (Majtényi László alkotmányjogász, ATV, szeptember 11.)

A politikában a szavak is tettek. (Tamás Gáspár Miklós filozófus, Klubrádió, szeptember 11.)

Akik ma nem a hatalmi szó közelében vannak, joggal érezhetik, hogy kihagyják őket mindenből. (Barabás Richárd Párbeszéd-politikus, Magyar Narancs, szeptember 12.)

Amit Orbán mond, azért hihető, mert elhiszi, meggyőződéssel hazudik. (Buják Attila újságíró, 168 Óra, szeptember 12.)

Magyarország a jogállamiság tekintetében jó úton van. (Hidvéghi Balázs Fidesz-politikus, Index.hu, szeptember 12.)

Ha ilyen széles egységet létrehozva sem lesznek sikeresebbek, mint öt éve voltak, akkor minden reményük elvész. (Török Gábor politológus az ellenzéki pártokról, Nyugat.hu, szeptember 12.)

Be is megyek az általa tervezett Lehel-téri piaccsarnokba egy emléklángosra. (Somos András újságíró Rajk Lászlóról, Facebook.com, szeptember 12.)

Rajk László az az ember, akiről nemcsak jókat lehet mondani, hanem jókat gondolni is. (Jóri Ferenc újságíró, Facebook.com, szeptember 13.)

Minden kritika ellenséges megnyilvánulásnak számít. (Pálinkás József atomfizikus, az Orbán-kormány volt oktatási minisztere, Magyar Hang, szeptember 13.)

Ha a polgármester és a képviselők átadják magukat a pszichózisnak, hogy valamiféle partizánok egy központi kormányzat elleni harcban, akkor az nemcsak ostobaság, hanem felelőtlenség is. (Kövér László, az országgyűlés elnöke,  Délmagyarország, szeptember 13.)

A választáson jól meg fogom verni a maguk hazudós, tutyimutyi, tétova, mamakedvence főnökét. (Tarlós István budapesti főpolgármester Tordai Bence Párbeszéd-politikus arcába, Origo.hu, szeptember 13.

A mostani kampányból nekem Tarlós megafonos képe fog rögzülni. (Laczik Zoltán újságíró, Facebook.com, szeptember 14.)

A rács ugyanolyan politikai kommunikációs termék, mint a határkerítés. (Lattmann Tamás nemzetközi jogász a fővárosi aluljárók éjszakai lezárásáról, ATV, szeptember 14.)

Minden rendszer üldözöttje volt születésétől kezdve. (Rév István történész Rajk Lászlóról, Index.hu, szeptember 14.)

Halálával kicsit kevésbé magyar lett az ország. (Braun Róbert politológus Konrád Györgyről, 24.hu, szeptember 14.)

Mindkét Himnuszt elénekeltem. (Szabó Melinda 116-szoros magyar és 68-szoros francia válogatott kézilabdázó egy magyar-francia mérkőzésről, Index.hu, szeptember 15.)

Most, hogy meghalt az ifjabbik Rajk László, a nyilvánosság fórumain sokan emlékeztek és emlékeztettek rá. Egyik társa a rendszerváltó ellenzékben, Kőszeg Ferenc személyes hangvételű írásban búcsúzott el tőle tegnap, a Mérce nevű portálon. Felidézte ama fényképet, amely 1956 őszén készült a Fiumei úti temetőben.

Idősebb Rajk László, az 1949-ben kivégzett külügyminiszter (korábbi belügyminiszter) koporsója mellett kapták lencsevégre az özvegyét és az akkor hétéves kisfiát. Az utóbbira emlékező ezt írta: „Ha nem esik az eső, már aznap, 1956. október 6-án kitört volna a forradalom.” Figyelemre méltó kijelentés, lehetne róla vitatkozni. Kár, hogy nem fér bele e szakmai rovat, a Médianapló kereteibe. Van viszont valami, ami belefér: egy szállóige története. Felötlött, hogy a temetési menetben elhangzott egy kesernyés, korjellemző bon mot. Valóságtartalmát azért nem vonom kétségbe, mert oly sokan jegyezték meg különböző, de a lényeget nem érintő változatokban, hogy érdemes róla eltűnődni.

A kávéházi verzió szerint az idősebbik Rajk László egyik régi ismerőse ezt találta mondani a tömegben: „Hej, ha Laci ezt látná, de közénk lövetne.” Annyi bizonyos, hogy az ütős, szellemes mondat szájról szájra terjedt, elvettek belőle, hozzá is tettek. A legenda szerint két korosabb férfi ballagott egymás mellett a hosszan elnyúló felvonulásban. Már közel a temetőhöz, valahol a Keleti pályaudvar környékén az egyik fölnézett, látta a komor, elszánt arcokat, és így szólt a másikhoz. „Hej, ha Laci élne, de közénk lövetne.” Moldova György a Kádár-könyvében munkásmozgalmi veteránok közé helyezte, és az egyik névtelen öreg szájába adta a szállóigét.

A jelenetet Csoóri Sándor is elmesélte a Magyar Nemzet 2010. július 27-i számában. Ő úgy emlékezett, hogy bent, a temetőben, a sír körül gyülekező írók gyűrűjében álldogált, és „Egyszer csak Zelk Zoltán hangját hallom hiteles sóhajtásként: ’Szegény Laci, ha élne, már rég közénk lövetett volna’… ” A temetést felidéző emlékiratok szerint azonban az utcai menetben beszélgető két férfi közül az egyik Szalai Sándor szociáldemokrata szociológus (maga is a Rákosi-rendszer börtönviselt áldozata) lett volna. A visszaemlékezők inkább csak abban különböztek, hogy máshová helyezték a jelenetet.

Mindazonáltal az értelmezők közül Csoóri Sándor az egyedüli, aki a személyes jelenlétére hivatkozott. Ez hitelesítő mozzanat, bár állítására a költőtárs, Zelk Zoltán már nem bólinthat. 

A tegnapi sajtó egyik legérdekesebb írása a digitális térben látott napvilágot. A Bekiáltás nevű blog gazdája, Kabai Domokos Lajos fejtette ki álláspontját a Mandiner című portál alakváltozásáról. Azt firtatta, vajon a kormányzati „médiafoglalás milyen folyamatainak részeként értelmezhető” az új hetilap. Kifejtette, hogy a Mandinert valószínűleg a Magyar Hang ellensúlyozására, eljelentéktelenítésére szánták.

Okfejtése szerint a neokonzervatív fiatal értelmiségiek két táborra szakadtak. Néhányan a Simicska-féle Magyar Nemzet romjain megalapították a Magyar Hang című hetilapot. A másik csoport létrehozta a digitális Mandinert, amely maradt az Orbán-kormány közelében. Most pedig elérkezett az idő, hogy elhalkítsák a Pozsonyban nyomtatott Magyar Hangot. E gondolatmenet belefér a hatalomgyakorlás keretébe, mégse értelmezném, nem olvastam ugyanis a papír alapú Mandinert. Kerestem az Aldi, a Lidl és a Spar újságpolcán, de nem találtam. Nem zárnám ki a Bekiáltásban olvasottak valóságtartalmát, egyelőre azonban maradnék a szakmai logikánál. 

Amerikában és Nyugat-Európában egyre kevésbé van a nyomtatott sajtónak online változata, inkább az online kiadásnak van (lesz) papír alapú változata. A lapzárta nélküli digitális sajtó a gyorsaságra épít, és ha ebből hibák adódnak, pontosít (frissít). Majd a szerkesztők kiválasztják a hétközi kínálatból a legérdekesebb témákat, és olyan hátteret íratnak hozzájuk, amelyekkel érdemes megtölteni a hetilapot. Az efféle alakváltozásra, árukapcsolásra még nem nagyon volt példa a hazai sajtóban.

Vita azért zajlott a Népszava és a Vasárnapi Hírek összeolvadásáról. E rovatban tűnődtem is arról, hogy érdemes volna megszüntetni a Népszava papír alapú változatát, és a Vasárnapi Hírek bázisán létrehozni a digitális Népszava hetilap-mellékletét. Ez nem történt meg, és a döntés szakmai szempontból akár még hiteles is lehet. Elképzelhető, hogy a Népszava többnyire idősebb évjáratú törzsolvasóit nem szabad megfosztani a hagyományos újságolvasás kultúrájától, akiknek ráadásul aligha volna kedvük öreg fejjel belépni a hetilap-olvasók kasztjába. Ugyanez nem gond a KESMA nevű, kormány által kistafírozott alapítvány 476 szerkesztőségből álló hálózatában, amelynek immár a papír alapú Mandiner is szerves része.

Most pedig elsétálok a Lehel-téri piacra, ahol az állami tulajdonban lévő Magyar Postának van szolgáltatása. Hátha árulják a Mandiner című hetilapot. A fejleményekről majd beszámolok.    

A dialógus görcstelenít. (Magyar Hírlap, 1990. február 3.)

Híd csak ott lehet, ahol két part van. (Népszabadság, 1990. március 3.)

Az írók minden ostobasága sok fa életébe kerül. (Kritika, 1995/augusztus)

Európa ott van, ahol az egyes emberrel törődnek. (Magyar Hírlap, 1998. december 24.)

Egy értelmiségi röstelli, ha ismételgeti önmagát. Egy politikusnak ez munkaköri kötelessége. (ATV, 2012. december 28.)

Nem kívánok többet elérni a mondataimmal, mint amit nálam elértek a nagyok. (Hetek, 2013. április 6.)

Közép-Európában akkor is a zsidók képviselték Nyugat-Európát, ha Kelet-Európából jöttek. (ATV, 2014. február 27.)

Szeretem a liberalizmust, de nem zárom bele magam. (ATV, 2016. április 1.)

A civil azt jelenti, hogy polgár. (atv.hu, 2017. január 16.)

Olyan liftben vagyunk, amelyik lemegy az alagsorba. (FüHü.hu, 2018. február 15.)

Egyelőre még nincs neki, de már haldoklik. Az intenzíven fekszik, és csövek lógnak ki belőle. Mintha már csak a körülötte zümmögő-surrogó gépek tartanák életben. Az egyik orvosa, Philip Meyer amerikai médiakutató 2043-ra jövendöli a megszűnését. Addig is tűnődhetünk róla.

Itt van például Rajk László halálhíre. A neves építész és látványtervező szerdán, szeptember 11-én távozott az élők sorából. A hagyományos sajtó szempontjából a lehető legrosszabb időpontban. A hetilapok általában csütörtökön jelennek meg, és szerdán már csak úgy lehet hozzányúlni a másnapi számhoz, hogy címes hírben jelentik be valamelyik közéleti szereplő elhunytát. Majd jövő csütörtökön lát napvilágot róla nekrológ, nyolc nappal később. Miközben a napilapok megemlékeztek ugyan róla, de sok köszönetet nem találtam bennük.

A kormánypártiak csupán a legszükségesebbeket adták közre, egy néhai szabaddemokrata politikus értékelésére egyik sem vállalkozott. Talán majd a szombati, hétvégi melléklettel ellátott számban. Nagyjából ugyanez mondható el az egyetlen nem kormánypárti napilapról, a Népszaváról is, amely - ki tudja, miért -, csak ma, pénteken emlékezett meg Rajk Lászlóról. Értem persze, hogy szerdán nem írhatott róla a kedd esti lapzárta miatt, csütörtökön azonban már nem lett volna technikai akadálya a nekrológ közlésének. Ma végre napvilágot látott Friss Róbert cikke, de az egyébként kitűnő publicista ezúttal nem lépett túl a lexikális adatokon.

Legalábbis nem találtam a gondolatmenetében olyan mondatot, amelyet érdemes lett volna kiemelni egy készülő összeállításba. Maradt a digitális sajtó, amely szokásához híven gyorsan reagált. Leginkább a hazai nyilvánosság már-már első számú, de mindenképpen legszabadabb fóruma, a Facebook. Ha az olvasó átnézi a mellékelt válogatást, olyan nevekkel szembesül az idézetek után, amelyeknek a viselői bármelyik újságban megjelenhettek volna. De vagy nem elégedtek meg a hagyományos sajtó „lustaságával”, vagy a szerkesztőségek föl sem kérték őket, hogy emlékezzenek meg egy építőművészről, aki belekóstolt a politikába is.

Így aztán be kell vallanom, hogy nem sikerült összeszedni tíz értelmes, mértékadó mondatot egy figyelemre méltó személyiségről, csupán kilencet. A történtek pedig azt sejtetik, mintha a papír alapú sajtó magyarországi képviselői előbb akarnák megélni, hogy bekövetkezzék Dr. Meyer jövendölése.

Rajk Lászlóról írták, mondták

Rajk László, az építész, aki az ikertornyok napján távozott örökre. (Sándor Erzsi író, Facebook.com, 2019. szeptember 12.)

Egy nagy építész, akit alig hagytak dolgozni. (Fábri Péter író, Facebook.com, 2019. szeptember 12.)

Épületeket, emlékműveket csak a történelem kegyelmi időszakaiban tervezhetett. (Szenthe Antónia pszichológus, Szombat Online, 2019. szeptember 12.)

Be is megyek az általa tervezett Lehel-téri piaccsarnokba egy emléklángosra. (Somos András újságíró, Facebook.com, 2019. szeptember 12.)

Tehetséges építészként dolgozott. Lassan kikopott a politikából. Gondolom, elege is lett belőle. (Asperján György író, Facebook.com, 2019. szeptember 12.)

Sokkal fontosabb építész volt, mint politikus. (Zubreczki Dávid blogger, Index.hu, 2019. szeptember 12.)

Nem volt politikus alkat. (Szénási Sándor újságíró, Klubrádió, 2019. szeptember 12.)

A rövid életű magyar demokrácia egyik jelentős alakja. (Bruck András író, Facebook.com, 2019. szeptember 12.)

Kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után ezekben a nyomorúságos és hazug évtizedekben. (Hobó-Földes László előadóművész, Facebook.com, 2019. szeptember 12.)

Született 1949. január 26-án, meghalt 2019. szeptember 11-én.

Néhány hónapos volt, amikor azonos nevű apját kivégezték. Kovács Istvánként élt egy gyerekotthonban, és felnőttként mesélte el, hogy hatvanvalahány éves korában is hátrafordult, ha az utcán valaki nem Lacinak, hanem Pistának szólította. Börtönből kiszabadult anyjával ötéves korában találkozott. Aztán kitanulta az építész (látványtervező) mesterséget, majd elkezdett politizálni. A rendszerváltás előttről legismertebb műve a Rajk-butik..

A többit többé-kevésbé tudjuk, elvégre a rendszerváltás után felváltva volt a szellemi és a politikai élet mély hangú résztvevője. Másik legismertebb műve, a Lehet-téri "hajó" rendszeres látogatója vagyok, ez azonban nem elégséges ahhoz, hogy bensőséges nekrológot írhassak róla. Megtette ezt helyettem az atv-s Somos András, aki fölírta fészbukos üzenőfalára: "Be is megyek az általa tervezett Lehel-téri piaccsarnokba egy emléklángosra."

Abban mégis segíthetek talán a szeretteinek, hogy kiválasszanak egy mondatot a fejfájára. Az alábbi összeállításból esetleg még az is kirajzolódik, hogy élt köztünk egy figyelemre méltó ember. Béke soraira.

Tíz mondat Rajk Lászlótól

Művészfajta embernek gondolom magam, annak minden előnyével és hátrányával. (Hetek, 2000. március 11.)

Nem a hatalom engedte meg a népnek, hanem a nép engedte meg a hatalomnak, hogy 1989-ben részt vegyen Nagy Imre újratemetésén. (Fejér Megyei Hírlap, 2003. október 22.)

Persze hogy lehet kultúrharcot hirdetni, de a minőséget nem lehet bedarálni. (FüHü.hu, 2018. szeptember 9.)

Építész vagyok, térben gondolkodom. (Index.hu, 2018. október 4.)

A kultúra felől érkeztem a demokratikus ellenzékbe. (Népszava Online, 2019. január 27.)

A szakmámat jobban csinálom, mint a politikát. (Népszava Online, 2019. január 27.)

/Nagy Imréről/ Kádár a holttestét, Orbán a szobrát gyalázta meg. (Magyar Narancs, 2019. február 7.)

A nyilvánosság nem elárul, hanem megvéd. (Magyar Narancs, 2019. február 7.)

A független kultúra felől érkeztem. (Klubrádió, 2019. február 13.)

Az avantgard kultúra felől érkeztem. (Klubrádió, 2019. április 13.)