Krizsó Szilvia a közszolgálati árvák egyike. Pénzügyi szakemberből lett riporter. Harminc és negyven között, a szemünk láttára tett szert országos népszerűségre. Bár olyan műsorokat is vezetett, amelyekben politikusokkal is kellett beszélgetnie, jobban érezte magát a szellemi élet ismertjeivel. Ebben hasonlít az évtizeddel fiatalabb Veiszer Alindára. A legutóbbi másfél évtizedben mindketten eltűntek a szemünk elől. Az állami televíziózásnak nincs szüksége rájuk, holott a hiteles közszolgálatot szinte nekik találták ki. Azóta családi magánvállalkozásban készítenek interjúkat - jóval kisebb közönségnek.
Félő, hogy a tapasztaltabb újságírónő már nem is reménykedik a visszatérésben, mert épp szakított egv önként vállalt szakmai hagyománnyal. Felháborította, hogy országunk első embere a családtagjait is benevezte a választási kampányba, amidőn az úgynevezett ukrán fenyegetésnek kiszolgáltatta a gyerekeit és az unokáit. Krizsó kollegina a fészbukos üzenőfalára ezt írta föl: „Régi beidegződés, hogy politikusokkal nyilvánosan nem foglalkozom, hiszen akkor nem lennének objektívek és hitelesek a kérdéseim.”
Azért térek el felháborodása tárgyától, mert az idézett mondat segít abban, hogy immár árnyaltabban fogalmazzam meg azt, amivel kísérleteztem ugyan, de nem elégített ki. Médiafogyasztóként azt tapasztalom, hogy a smucig médiatulajdonosok furcsán alkalmaznak tehetséges újságírókat. Egyszerre foglalkoztatják őket műsorvezető interjúkészítőként, más műsorokban viszont kommentátorként, holott a két szakmai magatartásforma ütközik egymással. Aki direkt véleményformáló, az aligha lehet tárgyilagos és hiteles kérdező. Nyilvánvaló értékválasztása akadályozza abban, hogy kérdései elfogulatlanok legyenek.
A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben dolgoztam együtt olyan újságírókkal, akik büszkén nevezték magukat pártmunkásnak. Az állampárt emelte ki őket a termelési folyamatból, és többnyire diploma nélkül, az egyetem esti tagozatán tanulva kezdték szerkesztőségi pályafutásukat. Tehetségtelenül vagy tehetségesen politikai aktivistának képzelték magukat, és művelték egyszerre az interjú és a publicisztika gyökeresen eltérő műfajait. Ebből ritkán sült ki kimagasló színvonalú tevékenység. A nyolcvanas években ez az újságíró-típus kikopott (nyugdíjba vonult). A puhuló diktatúrában kikristályosodtak, szerkesztőségen belül is elváltak egymástól az interjú-, illetve a publicisztikai műhelyek.
A folyamat hasonlított ahhoz, amely az angolszász országokban évtizedekkel korábban ment végbe. Az ottani redakciókban a hírrovat munkatársai nem közölhettek a publicisztikai rovatban, a véleményrovat publicistái pedig nem írhattak híreket. (Ugyebár „a hír szent, a vélemény szabad”.) A profiltisztítás révén a magyarországi interjúk élesebbek és hitelesebbek lettek, a publicisztikák izgalmasabban és hitelesebben tükrözték a véleményformálók leplezetlen világnézetét. A kérdezésre szakosodott újságírók úgy nőttek bele a rendszerváltás utáni nyilvánosságba, hogy lemondtak a politikai aktivizmusról.
Már nem akarták megszünteni a rendszert, egyelőre nem volt miért. Elfogadták a helyzetet, hogy választópolgárként többséget adtunk egy pártnak vagy parlamenti pártok koalíciójának, és a hatalmat gyakorlókon az interjút készítők „csak” azt kérték számon, amit a politikusok ígértek a szavazóknak. A politikusokon tehát azt kérték számon, hogy miért döntöttek úgy, ahogy. Azt firtatták, vajon mivel magyarázhatóak az ígéreteknek megfelelő döntések. Illetve ha a kormányon lévők eltértek a választási ígéretektől, vajon miért tértek el. Az újságírók indoklásra kényszerítették a politikusokat, ami nem szokott tetszeni a döntéshozóknak.
Már csak azért sem, mert az indoklásra késztetés összetéveszthető azzal a törekvéssel, hogy az újságírók hajlamosak a negyedik hatalmi ág letéteményeseinek képzelni magukat. Holott az államelmélet csupán három hatalmi ágat ismer: a törvényhozást (a parlamentet), a végrehajtó hatalmat (a kormányzatot) és az igazságszolgáltatást (az ügyészséget, bíróságot). A végrehajtó hatalom demokráciában is igyekszik maga alá gyűrni az ellenőrzésére szakosodott másik két hatalmi ágat. Ha ez sikerül, és kezd kirajzolódni az önkényuralom, mint nálunk 2010 óta, akkor a média, vagyis a nyilvánosság eszközrendszere átveszi a leigázott hatalmi ágak ellenőrző szerepét. Ez pedig azzal a következménnyel jár, hogy mi, újságírók a negyedik hatalmi ágat emlegetjük. Erre vélik úgy a hatalmat gyakorló politikusok, hogy túllépünk az általuk megszabott törvényi kereteken.
Napjainkban a kormánytól független sajtó munkatársai már nemcsak a választási ígéretek betartását és a döntések indoklását firtatják. Két évtizednyi szünet után ismét érdekeltté teszik magukat a rendszerváltásban is. Kérdéseikbe óhatatlanul beleviszik a publicisztikákban kifejtett világnézetüket, olykor a pártállásukat is. Ez nemcsak a hatalmat gyakorló politikusok rosszallását váltja ki, hanem az államhatalom megtorló intézkedéseit is. A másik, kormánypárti oldalon, a végrehajtó hatalommal rokonszenvező újságírók körében nemcsak hogy megjelenik a politikai aktivizmus, hanem kizárólagossá válik is. A jelek arra utalnak, hogy a hatalmat fényezés propagandisztikus módszere kívánatos erénynek számít.
Tíz mondat a kérdésről
A kérdéseket csak az veszi zokon, aki nem tud felelni. (Csoma Judit színésznő, Népszabadság, 1997. október 7.)
Van olyan kérdés, amit nem lehet szabadon megítélni, inkább el kell fogadni egy tekintély véleményét. (Orbán Viktor miniszterelnök, Fejér Megyei Hírlap, 2010. szeptember 4.)
A miniszterelnököt akkor is terheli a válaszadás kötelezettsége, ha kérdés helyett egy politikai epeömlést kap csak. (Orbán Viktor miniszterelnök, Zalai Hírlap, 2011. április 16.)
Én olyan interjúkat és szituációkat nem keresek, és nem vállalok, ahol eleve lehet látni, hogy rosszindulatú ember előítéletes kérdéseket tesz föl. Köszönöm, nem kérek ebből. (Orbán Viktor miniszterelnök, Hír TV, 2019. január 10.)
/”Mit tanultál Habony Árpádtól?”/ Azt, hogy hülye kérdésekre ne válaszoljak. (G. Fodor Gábor politológus, a Századvég Alapítvány kuratóriumi elnöke, Partizán, 2021. június 7.)
/”Miniszterelnök Úr! Mikor válaszol a kérdéseinkre?”/ Legyen szép ádventjük! Viszontlátásra. (Orbán Viktor miniszterelnök, Telex.hu, 2022. december 12.)
Ön engem ezzel a kérdéssel nem kérdez, hanem vádol. (Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök Szöllősi Györgyihez, ATV, 2024. február 12.)
Ordító a különbség a platón ácsorgó, kérdésekre a hideg és minden kényelmetlenség ellenére válaszolgató ember és Orbán Viktor testőrök gyűrűjében véghezvitt sunnyogása között. (Tamás Róbert publicista Magyar Péterről, Kolozsváros.com, 2024. április 25.)
Úgy, mondjuk könnyű teljesíteni azt az ígéretet, hogy kérdés nem marad megválaszolatlanul, ha kérdést nem is lehet feltenni. (Ónody-Molnár Dóra, a miniszterelnök nemzetközi sajtótájékoztatójáról kizárt újságíró, Facebook.com, 2026. január 5.)
Régi beidegződés, hogy politikusokkal nyilvánosan nem foglalkozom, hiszen akkor nem lennének objektívek és hitelesek a kérdéseim. (Krizsó Szilvia újságíró, Facebook.com, 2026. március 12.)
Néhány hete meghalt egy orvos. Sebészként kezdte, kórházigazgatóként folytatta, minisztériumi főtisztviselő lett belőle. Közel a nyolcvanhoz hunyt el, hamvait szűk családi körben szórták Szentendrénél a Dunába. Tegnap az Országos Mentőszolgálat budapesti irodaházában gyűltek össze a tisztelői. Jómagam társnagypapaként kerültem oda: van egy közös unokánk.