Újlipótváros főutcája a Pozsonyi-út. A 32. számú ház bejáratától jobbra emléktábla: itt élt és alkotott Nemeskürty István történetíró. Azt már én fűzöm hozzá, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben írtam róla monográfiát. Balra pedig egy új emléktábla a ház másik nevezetes lakójáról, Benedek István Gáborról.
Ma reggel még nem tudtam, hogy mi olvasható rajta, mert fehér lepellel takarták le a XIII. kerületi önkormányzat munkatársai. Tízkor kezdődött az ünnepség, összejöttünk vagy százan, talán még többen is. Szemben álltunk a házzal, balra tőlünk tehát BIG, aki a zsidóságában találta meg az irodalmi témáját, jobbra pedig Nemeskürty, aki a kereszténységében a történetit. Magyar sorsok a huszadik századból. Miközben hallgattuk a beszédeket, próbáltam kitalálni, mi rejlik a lepel alatt.
1957 óta ismertem a nyolc évvel idősebb Benedek Istvánt. Ugyanabban a gimnáziumban érettségiztünk, amelyet az idősebb helybéliek Refinek becéztek, a hatalom azonban a „hírös város” leghíresebb szülöttjéről, Katona József drámaíróról nevezett el. Pista még a református gimnáziumban kezdett, és számomra ismeretlen okból a „Katona” nevesebb diákjai közé tartozott. Gimnazistaként annyit tudtam a nyurga fiatalemberről, hogy Kecskemét környékén, egy tanyasi iskolában képesités nélküli pedagógusként dolgozik.
Házunkban, a negyedik emeleten lakó gyermekorvos, Rotter bácsi nevelt lányának udvarolt. Az érettségire készülő lány nekem is tetszett, de idősebb volt nálam, és nem lepett meg, hogy inkább a nála is idősebb fiúval jár. Rá se haragudtam persze, mert olvastam egy cikkét a Petőfi Népében, ami szintén tetszett. Évekkel később két országos napilap szerkesztőségében is dolgoztunk együtt. Az egyikben tőle tanultam a szakmai fogásokat, a másikban a főnöke voltam.
Kapcsolatunk összejárós barátsággá alakult, leginkább a Dunapark-kávéházban találkoztunk, vagy sétáltunk a Szent István-parkban. Általában ő vitte a szót, mert társaságibb lény volt. Szeretett anekdotázni, beszélgetni, vagy ahogy ő mondta: smúzolni. Ekkor már más volt a felesége, egy nagyon kedves asszony, akinek a jelenlétében tapintatból hallgattam a kecskeméti évekről. Pedig lettek volna kérdéseim.
Csak egyet említek, ehhez azonban érinteni kell az újságíróságát is. Ez a született mesélő évtizedekig a szikár gazdasági, sőt tőzsdei újságírásban kereste a kenyerét. Párhuzamosan szépirodalommal is foglalkozott, ezért lett a másik, idősebb, de nem rokon Benedek István iránti tiszteletből Gábor is. Szellemi közegben sosem hallottam kimondani a három tagból álló nevet, ő csak BIG volt. S mint majd’ minden újságíróból lett író, a novellában jobb volt, mint a regényben.
Nekünk, újságíróknak sok témánk van, mi írásban rövidtáv-futók vagyunk. A maratoni regényírás nem nekünk való. BIG-nek van vagy nyolc regénye és öt novellás kötete. Az utóbbiak jobban álltak neki, a magán irodalmi kánonban a legjobbak között tartom számon. Nehéz eldönteni, vajon azért tetszenek-é a novellái, tárcái, mert a társalgási nyelvét mentette át szépírásba. Vagy a pörgős, csattanóra kihegyezett cikkekben edzett írásmódját kamatoztatta a kávéházi társalgásban? A lényeg, vagyis a hatás szempontjából mindegy is.
Az egyik legszebb novellájában a család zsidó ünnepet ül, talán pészachot. Kopogtatnak az ablakon, egyenruhás férfi tűnik föl az üveg túlsó oldalán. Kisvártatva kiderül, hogy ijedelemre nincs ok, a szovjet hadsereg egyik tisztje kéredzkedik be. Igen ám, de a Dunapark-kávéházban mindig hármasban beszélgettünk. Tapintatból nem mondhattam el, hogy ismerni vélem a történeti valóságot. Azt, hogy a kecskeméti ház első emeletén laktunk, és a mellettünk lévő lakásban élt néhány évig egy szovjet katonaorvos a feleségével.
A gimnáziumban németül tanultam, sőt volt egy Barbara nevű kelet-berlini levelezőpartnerem is. A Kecskeméten „ideiglenesen” állomásozó szovjet helyőrség sebésze tanított sakkozni. Németül beszélgettünk, amennyire az akkori nyelvtudásom engedte. Csak évekkel később jöttem rá, hogy a katonadoktor bácsi nem németül válaszolt, hanem jiddisül. Tudta, hogy a negyedik emeleten lakó orvos kolléga zsidó, és megtartja a vallási ünnepeket.
Miközben hallgattam az emléktábla-avatáson elhangzott beszédeket, ilyesmikről tűnődtem. Úgy háromnegyed tizenegy tájban lehullott a fehér lepel, és a tábla egyaránt hangsúlyozza BIG íróságát meg újságíróságát. Nem ok nélkül persze, de az egyik rá emlékezőként a gazdasági újságíróból, a regényíróból és a novellistából legtöbbre a rövid, feszes, hangulatos, korjellemző írások mesterét becsülöm.
Tíz mondat az íróról
Szerencsére rosszul képzett orvos voltam, így lehettem jó író. (Benedek István író, Népszava, 1990. szeptember 3.)
Ha a hatalomhoz túl közel megy az író, megég, ha túl távol tartja magát, megfagy. (Bertha Bulcsu író, Napló, 1993. december 18.)
Csak egy dilettáns író ír örökké remekműveket. (Mándy Iván író, Kurír, 1995. április 22.)
Az író abból él, amit az írástól vesz el. (Kőrösi Zoltán író, Magyar Hírlap, 2003. augusztus 23.)
Az író az, akinek gondot okoz az írás. (Esterházy Péter író, Békés Megyei Hírlap, 2003. október 18.)
Épeszű író menekül a napi pártpolitikától, mélyebbre akar ásni. (Spiró György író, Népszabadság, 2009. május 23.)
Az író sohasem úriember. (Kőrössi P. József író, Magyar Narancs, 2019. október 3.)
Az írói karantént régebben elefántcsonttoronynak hívták. (Bödőcs Tibor író, Élet és Irodalom, 2020. november 27.)
A népies írókkal kocsmába jártam, az urbánusokkal kávéházba. (Rapai Ágnes író, Facebook.com, 2023. december 6.)
Nem mindenki rossz író, aki állami kitüntetést kap. (Nádasdy Ádám író, Élet és Irodalom, 2024. június 14.)
