A német weben szó azt jelenti, hogy „szőni”. A weber pedig takácsot jelöl, de van egy második jelentése is: „összefűz valamit”. A német nyelvterületen elég gyakori családnév lett belőle, és ma is több kiemelkedő Webert ismerünk. Sőt olyat is. akinél érvényesült a „nomen est omen” ereje. Ilyen például Manfred Weber, aki valóban igyekszik összefércelni a néppárti frakciót az Európai Parlamentben. Talán emiatt is fúj rá a frakcióból kiszekált (kilépett) magyar miniszterelnök pártja.
Orbán Viktor kerékpárügyi megbízottja, Révész Máriusz kilóg a kormánypárti sorból. Indexbeli elemzésében ugyanis nem Manfred Weberen köszörüli a nyelvét: ő egy másik Webert választott elmélkedése tárgyául. Az 53 éves bajor keresztényszocialista politikus helyett az 1864-ben született és 1920-ban meghalt Max Webert. A szociológia egyik atyja az életműve alapján akár nagy hatású történetfilozófusnak is nevezhető. Két jelentős műve van.
A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című munkáját tartom a fontosabbnak, mert magyarázatot ad Németország gazdasági kétarcúságára. Arra, hogy északon többnyire protestáns németek élnek, akik vallásuk szerint e világon szeretnének boldogulni. Ez vélhető a CDU mentalitásának. Délen viszont többnyire katolikusok akarnak hitük szerint a túlvilágon boldogulni. E szemlélet megfelel a CSU mentalitásának. A két felfogás közti különbség fél évezred alatt Észak-Németországban virágzó gazdasági fejlődést teremtett meg. Délen pedig olyan áporodottságot és visszafogottságot, amelyet persze szívesen fogadnánk el gazdasági eredményként.
Max Weber viszonylag korán halt meg, 56 éves korában. S bár nekidurálta magát, hogy a vallási etika és a gazdasági fejlődés összefüggéseit a Távol-Keleten is tanulmányozza, Japánra és Kínára kitekintő munkáját nem fejezhette be. Ez kölcsönzött lehetőséget arra, hogy az utókori értelmezők a protestáns etikából induljanak ki, és országuk gazdasági helyzetét annak tükrében vizsgálhassák. Ilyen volt például az egyik legjobb magyar történész, Szekfű Gyula, aki 1922-ben, nem teljesen függetlenül Webertől, megírta A magyar bortermelő lelki alkata című tanulmányát.
Révész Máriusz azért nem választhatta témának Weber legjelentősebb munkáját, mert akkor azt kellett volna kibontania, hogy a protestáns magyar miniszterelnök családilag nem föltétlenül a katolikusok túlvilági boldogulását részesítette előnyben, inkább a protestánsok evilági profit iránti vágyát. Érthető, hogy a kerékpárügyi megbízott Weber másik alapművét, A politika mint hivatás című esszét alkalmazta a hazai viszonyokra. Tartotta magát ahhoz, amit a Fidesz-politikusok rajongásból vagy érdekből szoktak fejtegetni, hogy Orbán Viktor világpolitikai tényező. Azok közé tartozik, akik úgy döntenek valamiről, hogy előtte végiggondolják, vajon a döntésük milyen következményekkel járhat.
Szerintem az uniós pénzekről való lemondás túl nagy ár az úgynevezett szuverenitásért cserébe. Vagyis országunk első emberét nem sorolnám ama államférfiak közé, akikre Max Weber és Szekfű Gyula idestova egy évszázada „gondolt”. De nem az a dolgom, hogy Révész Máriusz közelítésmódját vitassam. Jobban érdekel az, amit a példája sugall. Azon tűnődöm, vajon a másik oldalon akadt-é egyáltalán valaki, aki mostanában elővette Max Webert, és a gondolatmenetét felhasználta a mai politika értelmezésében.
Max Weber jó alap lett volna erre is, de a számomra rokonszenvesebb oldalon föl se merült, hogy a weberi világmagyarázat és a szekfűi országmagyarázat segítségével próbáljunk válaszolni a jövőt firtató kérdéseinkre. S hogy a szellemi renyheség korántsem elszigetelt jelenség, arra jellemző egy másik példa. Van a Terror Háza Múzeumnak egy kutatási igazgatója, Schmidt Mária után a második ember. Nos, Békés Márton fölfedezte az Antonio Gramsci-ban rejlő lehetőséget.
Az olasz marxista teoretikus körülbelül tíz évet ült Mussolini börtönében, és a magánzárka alkalmas helynek bizonyult arra, hogy alapkérdéseket gondoljon végig. Ilyen az úgynevezett kulturális hegemónia-elmélet, amely a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben magyarul is megjelent, és a feltörekvő értelmiség egyik hivatkozási pontja volt. Úgy foglalnám össze, hogy a nyilvánosság fórumai révén miként lehet minél több embert bevonni a politizálásba, majd ugyancsak ellenzéki helyzetben hogyan lehet kiépíteni azt az infrastruktúrát, amelynek segítségével átvehető és megtartható lesz a hatalom.
Békés Márton most is az Orbán-rendszer egyik ideológusa, de mintha gyanakvással fogadnák a saját táborában, elvégre - Oh! Irgalom atyja, ne hagyj el! - marxista teoretikus munkásságát tanulmányozza. De ha esetleg jövő tavasszal a jelenlegi kormánypárt ellenzékbe szorul, akkor a negyven körüli történész ázsiója óhatatlanul megnő. Hisz’ épp abban felkészült, amire a politikai ellenzéknek a legnagyobb szüksége lesz. Az ó-ellenzék viszont immár másfél évtizede ücsörög Orbán Viktor parlamentjében, és jó pénzért érzi rosszul magát.
Vajon miért nem élt azzal a lehetőséggel, hogy Gramsci nyomán gondolja végig a helyzetét?! Az a benyomásom, hogy az ó-ellenzéki pártvezetők hírét se hallották Gramscinak, vagy ha mégis, akkor csupán felületes ismereteik vannak róla. Két mozzanatból következtetek erre. Az egyik az, hogy az ellenzéki orgánumokban az olasz teoretikus nevével se találkoztam, nemhogy a figyelemre méltó, továbbgondolásra serkentő munkásságával.
A másik mozzanat legalább ennyire elgondolkoztató. A jelenlegi baloldal egyik műhelyét, a Publicus közvélemény-kutató céget vezető Pulai András egy ATV-vitában kiejtette Gramsci nevét. „Gremszki”-nek mondta ki. Ez azt sejteti: ő csupán egy angol nyelvű folyóirat hasábjain, véletlenül, alkalmilag szembesült vele. Talán még angolnak vagy amerikainak is vélte, holott a tévékamera előtt „Gramsinak” kellett volna, amúgy olaszosan kiejtenie. Talán el se jutott odáig, hogy fölismerje benne az ellenzéki megújulás, kibontakozás lehetőségét.
Ha majd egyszer valaki áttekinti a parlamenti baloldal legutóbbi másfél évtizedét, akkor az egyéb tényezők mellett alighanem számolnia kell a szellemi renyheséggel is, amely a Max Weber-ügyből és a Gramsci-értelmezés kóros hiányából kirajzolódik.
Tíz mondat a baloldalról
A magyar baloldal mostani erejét részben az is adja, hogy intellektuálisan és politikai értelemben is egységesebb és integrálóbb erő, mint a jobboldal. (Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, szocialista politikus, Amőba.hu, 2006. március 22.)
A baloldal intellektuálisan rossz bőrben van. (Bruck Gábor kampány-szakértő, Magyar Narancs, 2009. június 11.)
A baloldal üres, nem mutat sok tehetséget. (Bodor Pál író, 168 Óra, 2010. július 22.)
Orbán Viktor és a Fidesz erejét legfőképpen a baloldal intellektuális restsége, opportunizmusa és ami rendszerint ezzel jár, a gyávasága jelenti. (Felcsuti Péter és Molnár György közgazdászok, Népszabadság, 2014. július 30.)
A baloldalnak kéne egy olyan ideológia, amit a társadalom elfogad. (Váncsa István publicista, ATV, 2015. március 30.)
A baloldal a szomszédos kontinens helyett a szomszédos íróasztalt, a munkásosztály helyett a középosztályt akarja felszabadítani. (Puzsér Róbert publicista, Magyar Hang, 2018. november 9.)
Gyakorlatilag kiürült a baloldal. (Szanyi Tibor volt szocialista politikus, Hír TV, 2021. szeptember 10.)
A baloldal tulajdonképpen csak egyetlen helyen létezett: a Fidesz kommunikációjában. (Fekő Ádám újságíró, Magyar Narancs, 2023. október 13.)
A magyar baloldal mindig kívülről várja a tőke- és szellemi injekciót. (Galló Béla politológus, M5, 2024. január 21.)
A jelenlegi baloldal már nem életképes. (Ágh Attila politológus, Klubrádió, 2024. december 24.)
